A hazai irodalmi élet szempontjából már eleve egy fricska ez a könyv, hiszen abból indul ki, hogy a kiadók vámpírok. A főszereplő (aki érdekes módon semleges nemű elbeszélő, sem fiúnak, sem lánynak nem akar látszani), a meséit próbálja kiadatni, és – miközben Andersen példájával vigasztalódik – rengeteg megpróbáltatáson esik keresztül a könyv megjelentetése miatt. Hogy végül sikerül-e, még nem tudjuk, mert egyelőre nem olvastuk a könyvet (a második kiadás jó alkalom lehet erre is). Az előszóból csak annyi derül ki, hogy eladta a lelkét a kiadóknak, aztán végül már lelke sem maradt, mert meghalt. Haláláról írja ezt a kis történetet. Hát, ez alapján nem biztos, hogy sikeres volt a mesekönyv kiadása, persze vámpírok ellen eleve nem lehet könnyű nyerni.
Az est végére az is kiderült, hogy nem csak vámpírregéket, de kortárs irodalmat sem olvas. „Borzasztóan félek, nehogy hasson ráma a kortárs irodalom” – mondja a Finnugor vámpír főszereplője. – Ettől én is borzasztóan félek – vallja vele együtt a szerző, aki úgy gondolja: ha az ember sok erősen meghatározott stílusú művet olvas, önkéntelenül elkezd úgy írni. – Elég jól megőriztem magam a kortárs irodalomtól – teszi hozzá később. A módszer viszonylag egyszerű volt: az egyetemen olyan szakon kötött ki, ahol angol és finn nyelvű műveket kellett olvasnia, de ő különben is azt vallja: más utat jár, és meg se próbálna csatlakozni valamilyen alkotói közösséghez, vagy „valamilyen típusú” írók csoportjához.
Egyszerűen csak próbál úgy írni, ahogy tud.
