Lehmann Imrének nem kenyere a mellébeszélés. A nyafogás pláne nem. Jóval a nap előtt kel, felveszi a fehér köpenyt, és mint más a céges PC mögé, beül óbudai üzlete pénztárgépe mögé. Több mint ötven éve.
Imre bácsi legyint a korra. – Ugyan már, kilencvenegynehány. Mi az? – mormolja mindig. Aranyhegyi úti sütödéje több mint egyszerű pékség – találkozóhely. Az egyik utolsó biztos pont a környéken, ahol térfogatnövelő helyett a pékmester a szívét-lelkét süti bele a tésztába, a túrós batyuba, a kalácsba és mindenbe, ami a kemencéjéből a polcokra kerül.
– Jobb ez itt, kérem, mint egy színházi büfé – bizonygatja Imre bácsi, kérdezni sem kell. Ha kell, akár este hatig is kitart műszakban, legfeljebb a feleségének engedi át a kasszázás felelősségét, de még csak nem is a családfői tekintély miatt. Az összes keze ügyébe kerülő lapot kiolvassa, határozott véleménye van a dolgok folyásáról, egyszerűen muszáj megvitatnia. Lehmann Imre üzletébe mondjuk kifliért megy az ember, aztán egy rakás bölcsességgel felpakolva jön vissza. Mindenről eszébe jut egy régi történet.
Például egy filmgyári szilánk, ahol a Lehmann sütöde feje Karády Katalin, Jávor Pál és a többi legenda körül sürögve, szimpla kalandvágyból naplóvezetőként dolgozott. Egy kertészeti jó tanács azokból az időkből, amikor a pékségek államosítása utáni kemény időkben kényszerűségből virágkertészetet nyitott. Vagy egy fotós műhelytitok; Lehmann Imre ahol csak tudott, világ életében szenvedélyesen kattintott.
– Olyan vagyok, mint a patkány; túlélek minden hajótörést – szúrja oda a történetek végére –, de bárhová sodort az élet, csak úgy emlegettek: Lehmann, a pék.
Pék volt már Lehmann Imre Tolnából Óbudára származott édesapja is. Első üzletük az óbudai Goldberger-gyár tövében, a Kiskorona utcában bőségesen eltartotta a családot, Lehmann Imre sem vágyott másra, csak hogy vihesse tovább a mesterséget.
Megszerezte a mestervizsgát 1945-ben, és péksége hatvan mázsa kenyeret sütött naponta azokban az időkben, amikor Óbudán még 34 pékség működött. – Nyakunkon volt a világháború, és én tudtam, hogy a liszt, a kenyér menti majd meg az életemet – emlékszik vissza. Péksége a végsőkig kitartott, és ellátta a környéket kenyérrel. Jóslata pedig beigazolódott. Nem küldték a frontra, élelmező katona lett, és egy raktárban vészelte át a háborút..
– Akkor, ott megfogadtam, hogy halálomig kitartok a mesterségem mellett – mondja, és már mutatja is a sütöde ősrégi büszkeségét: – Nézze ezt a gyönyörű Wener Pfeidert! – Több mint százéves, német gyártmányú gőzkemence süti a Lehmann-kenyereket. Semmi nagyüzemi sterilitás, profi rutin. A liszt tápiógyörgyei, a búza magyar. Lehmann Imre hite pedig megrendíthetetlen: a kenyér szent.
