Rájátszani, amire csak lehet

Kilenc éves lett a Litera irodalmi portál, mi is ott voltunk. A tanulság: a mostaninál sokkal több kortárs verset kellene megzenésíteni, és a könnyűzenei életnek se tenne rosszat, ha a költők beállnának dalszövegírónak.

A Literának nem ez a születésnapi volt az első Rájátszás-estje, de tegnap a Millenárisban újra rájöhettünk, mekkora lehetőséget rejt magában, ha összeeresztünk egy költőt egy zenésszel. Nem lennék meglepve, ha ezek a párosok később leboltolnának, ha nem is egy közös lemezt, de legalább azt, hogy némelyik elkészült közös dalt felveszik a repertoárba. Ezúttal három költő-zenész duó lépett színpadra: Kemény István a Kistehén Tánczenekarból is ismert Kollár-Klemencz Lászlóval, Szálinger Balázs Másik Jánossal, Kukorelly Endre pedig az ex-Kaukázus, a Kafkaz és a Magashegyi Underground tagjával, Kardos-Horváth Jánossal próbált meg közöset alkotni. Két-két dal készült páronként, az egyikben egy meglévő dalra írt új szöveget a költő, a másikban pedig a meglévő versre kellett dallamot írnia a zenésznek.


Egymásra találtak a könnyedek

Ezen az estén Kukorelly és Kardos-Horváth voltak a lazaság. Kardos-Horváth János eleve olyan jelenség, hogy az embernek Kapolcs jut róla eszébe, még így novemberben is. A zenész a Földlakó című közismert Kafkaz-dalt hozta el. Kukorelly Endre vette az adást, ő sem bonyolította túl a dalszövegírást, szépen illettek egymáshoz: „Asszem, nekem a Holdon volna jó / A lenti zaj itt még nem hallható” – ezzel teljesen levette a Kardos-Horváth-stílust, a fordított menetben inkább Kardos-Horváthnak kellett alkalmazkodnia, így aztán lett egy komolyabb nóta is Istenről és emberről. Kukorellynek csak egy furcsa húzása volt a színpadon, amikor önkényesen eltért a műsortervtől, és közölte: nem állhatja meg, hogy még egy verset felolvasson, még a János által megzenésített darab előtt, csak úgy. Egy költemény arról, hogy miről is szól egy felolvasóest az író szemében. Huszonegynéhányan mindig összejönnek, egy csak betévedt melegedni, „hogy kezdett el írni”-típusú sablonkérdések, és honorárium: harminc plusz áfa, negyven plusz áfa vagy ötven bruttó, vagy két ötezer forintos könyvutalvány. De nem akarok olyan diák lenni, aki leírja a vers tartalmát. A lényeg, hogy így is, úgy is viccesen vette ki magát a dolog, mert nem olyan volt, mintha a kortárs irodalom iránti érdeklődés ijesztően csekély mértékére hívná fel a figyelmet, hanem olyan, mintha azt kérdezné: „Miért nem jártok az estjeimre?” Vagy – ami még furcsább – mintha azt üzenné a közönségének: „Lehet, hogy élvezitek, de nekem ez is csak egy hakni a sok közül”.


Slágergyanú, mélabú

Másik János és Szálinger Balázs. Másik Jánosnak nagy rajongója vagyok, és Szálinger verseit is szeretem, de rá sem úgy gondolok, mint tőről metszett dalszövegíróra. A mutatvány mégis nagyon jól sikerült, a költő részéről egy dalszerű vers választatott, Másik János pedig egy mantrát ajánlott fel átdolgozásra. Szép dal, és mindenképpen hálás munka lehetett: rövid sorocskák, variációk egy egyszerű témára. „Intek, intek, intek, egy kocsi jön, megáll„ – abban, hogy stoppolás témára írta át a dalt Szálinger Balázs, felsejlett azért a humor lehetősége, de a végén mégis mélységesen szomorú maradt az egész, és ezt csak helyeselni lehetett. Cserébe Másik is egy bús sanzont produkált, ezúttal nem is gitárral, hanem harmonikával.


A nem nyerő páros

Nem tudom, ki hogy volt vele, de ez számomra Kemény István és Kollár-Klemencz László. Erről valószínűleg nem ők tehetnek, de én sem. Nem tetszett. Leginkább arra tudok gondolni, hogy Kemény István versei egyszerűen nem valók dalszövegnek. Hiába, hogy a megzenésítésre választott vers éppen az egyik kedvencem volt tőle, az Élőbeszéd című kötet második verse, a Kesztyű. De valahogy nem látom ezt a verset dalként, és talán nem is kellene erőltetni. Túl nagy súlya, túl erős gondolatisága van a legtöbb versének, de valahogy úgy, hogy lehúzza a dallamot. Ha zenész lennék, biztosan nem őt venném elő. A Kesztyűhöz pedig kifejezetten nem illett az afrikai dallam, még akkor sem, ha közben Afrikát idéző képeket vetítettek a háttérben. Fordítva már jobban sikerült, de azért itt is kicsit elütött a költő gondolkodása a Kollár-Klemencz-szerzemény világától.


És a refrén: hol van a büszke és szabad Magyarország?

Jött még néhány vicces zenei és költői improvizáció: kinek mit jelentett egy-egy év az elmúlt kilenc közül, amelyeket már a Litera jelenlétében töltöttünk el. Keresztury Tibor főszerkesztő annak rendje és módja szerint köszöntötte a portált születésnapján, és színpadra szólította a szerkesztőgárdát. Megköszönte a munkájukat, és a közönség figyelmét, és ezzel vége... hupsz, mégsincs vége, Jánossy Lajos, a Litera szerkesztője még szólásra emelkedik. Karinthy novellájából, a Találkozás egy fiatalemberrel-ből idéz: „Hol van a büszke és szabad Magyarország?”

Nem tudjuk, és nem is akarunk találgatásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy Jánossy Lajos ezt hogy értette (különösen, ha azt tekintjük, hogy Karinthy a novellát 1913-ban írta), és miért érezte feltétlen szükségét, hogy ezt ott és akkor a nyilvánosság elé tárja, de ez a hazafias (és többé-kevésbé teátrális) nyúlfarok inkább tűnt vicces-kínosnak és erőltetettnek, mint fajsúlyos megnyilvánulásnak.

Arról már nem is beszélve, hogy a Litera ennél sokkal nehezebb időkben is ki tudta bekkelni az irodalmi rendezvényeket ilyen, mostanság kötelezőnek tekintett összekacsintások nélkül is.