Egy graffitisből indult festősrác és egy grafikus fiú évekkel ezelőtt összeállt, majd Bandula Arankát (Arit) is bevették a csapatba: egyedi pólókat, kiegészítőket akartak piacra dobni, a vállalkozás azonban elég hamar dugába dőlt, de egy rakat címke megmaradt, így Ari számára adott volt, milyen néven is fussanak saját táskái.
A textiles kötődés genetikailag bele van kódolva Ariba. Édesapja szövőmesterként kezdte, selymeket tervezett, de férfiként mindennél jobban vonzotta az autószerelés, így hamar felhagyott a művészkedéssel. Nagyszülei zoknikat és pulóvereket kötöttek géppel, keresztanyja varrónőként dolgozott. (Ari meg is örökölte az ő szabászollóját.) Anyukája meg bőrdíszműves szeretett volna lenni, de édesapja nem engedte. Hát innen a szakma iránti vonzalom. Ari nem tanulta a varrást, ennek ellenére mindenről karakán véleménye volt már gyerekkorában is. Anyukáját sokszor rendre intette, hogy mit nem csinál éppen jól. – Úgy látszik, túl konkrét elképzelésem van a fazonokról és az összhangról. Bármit átalakítok, ha csak egy apró részlet nem tetszik valamin, máris nekiesem. Szétszabdalom, összeszerelem, újraélesztem – mondja a lány, miközben az otthon felhalmozott táskáit mutogatja. Pipacsos, vizslás, tacskós, pávás, sünis, tappancsos táskák sorjáznak, huncutabbnál huncutabb, nőcis darabok mind. Imádnivalók.
Ari eleinte ruhákat alakított át, de mivel a szabásmintákkal nincs épp jó barátságban, nem erőltette ezt a vonalat, és átváltott a táskákra. Ennek már jó tíz éve ugyan, de még mindig csak félhobbi szinten tervezget. Műhelye most a lakása egyik sarkában kapott helyet. Ari a reggeli kávé után lehuppan a munkaasztalhoz, megtervez egy táskát, gyorsan le is varrja, aztán elrobog a munkahelyére, de ahogy ideje engedi, rögtön folytatja a molyolást. – Mindig érzésből születnek meg a szütyőim. Az anyagok fognak meg, azok adják a kezdő lökést. Leterítem a földre, nézegetem, variálgatok, és aztán egyszer csak meglátom benne a táskát. Agyban alkotok, aztán sutty, kivágom, amit magam elé képzelek – meséli a fiatal tervező, akit tavaly például egy viszonzatlan szerelem ihletett meg. Nagymamája is megjelent álmában, és azzal vigasztalta, hogy érzéseit varrja bele a táskákba. Mindenben jeleket keresett, magyarázatot arra, mi miért is történt. – Ez a szerelem felemésztett rendesen, de furcsamód pozitív hatással volt a kreativitásomra. Szinte megtáltosodtam – emlékszik vissza.
Cakkra ugyanolyan két táskát soha nem készít, ugyanazt a motívumot sem hajlandó kétszer felhasználni. Ha például az egyiken a vizslának három lába volt, a következőn tuti négy lesz. A matyómintás FoLK volt eddig az egyetlen kollekciója, de az is a véletlen műve. Volt otthon egy terítője, aztán egyik este magához ragadta, és abból kezdett táskát varrni. Nagy kedvenc lett a vevők körében, akik követelték a hasonló típusú táskákat. – Az egyéniségben, az egyediségben hiszek. Mindenkinek meg kell találnia a saját stílusát, irányát. A rád emlékeztető dolgoktól jobban megmaradsz az emberek fejében. Szeretem, ha a megrendelők kihívás elé állítanak, ez inspirál – véli a tervezőlány, aki nem mellesleg Afrika-mániás. Sena, az Irie Maffia énekesnője a legjobb barátja, egyszer el is kísérte őt a lány szülőhazájába, Ghánába, ahonnan egy rakás textillel tért haza. Innen tudom meg, hogy az afrikaiak az anyagokra bonyolult szimbólumrendszereket festenek. Gyönyörűek, színesek, vibrálóak ezek a textilek, de Ari szerint itthon nagyon kevesen merik ezeket hordani, táskáiban is csak kombinálva szokta őket használni.
Ahogy a tervezőknél lenni szokott, eleinte Ari is alig bírt megválni munkáitól, mindenféle indokot kitalált, miért nem lehet odaadni, eladni. Most már azért könnyen elengedi őket: a táskákat be lehet szerezni a Corvintetőn, az Égbolt dizájnshopban és a Wesselényi utcában, a Cargomodában, ahol amúgy exkluzív minőségű barcelonai plimsoll cipőket és San Francisco-i kalapokat árulnak. A táskák ára tízezer forint körül mozog, persze ez függ az anyag típusától, és attól, mennyi munka van az adott darabbal.
Ari eddig egyedül varrt, mostanában van egy terméktervező lány, aki besegít neki, ha annyira felhalmozódik a munka. Sokan értetlenkednek, hogy miért nem nyit saját üzletet, és kezd sorozatgyártásba. Ő azonban másra vágyik: – Hiszek a manufakturális munkában. Fontos a személyes kapcsolat: egy olyan műhelyt szeretnék, ami egy sziget, ahol a vevővel teázunk, beszélgetünk, és közben megtervezzük a táskáját. De ezt még nem adta meg az élet, én pedig nem akarok ugrálni. Nem a pénz motivál, hanem hogy a táska és a vevő egymásra találjon – vélekedik Ari, aki igazi mesevilágot teremt táskáival. A Facebookon még Amelie kerti törpés mókájának pistolpete bags változatát is elindította: a lelkes tulajdonosok elküldhetik Arinak a világjáró fényképeket, ő pedig naplózza, hol is járnak táskái.
A Tervezőportrék sorozatunk további részei itt olvashatók.
