A Csík belecsap – pénteken óévbúcsúztató

Csík Janiék december 30-án egy rakás zenészbaráttal erősítve a budapesti Hungexpo G pavilonjában örömzenélnek.

Esküsznek, hogy az a pillanat, az első akkord, amivel belecsapnak az óévbúcsúztató koncertbe, minden évben szent. Nem készülnek rá jobban, mégis annyi minden sűrűsödik ilyenkor a színpadon, hogy ezek a koncertek – kezdetben a kecskeméti kamaraszínházban, aztán a budapesti Fonóban, majd a Millenárison – mind emlékezetesek. Csík Jánosnak már csak azért is, mert a születésnapját így mindig a színpadon ünnepli.

A mostani koncert este nyolckor kezdődik, eltart majd legalább hajnali kettőig, részben az új lemez, a Lélekképek dalaira épül, és Csík Jánosék úgy tervezik, inkább igényes és meghitt lesz, mint csujogatós. Lesznek fotó- és filmvetítések, fellép Ferenczi György és a Rackajam, Pál István „Szalonna„ és Bandája, Kiss Tibor (Quimby), valamint a gólyalábas-színházas Langaléta Garabonciások csoport.

Debrecenben volt 2011 egyik utolsó, szintén inkább meghitt, mint mulatós Csík-koncertje, velük utaztunk a turnébuszban mi is; érezni lehetett, hogy nagyon elfáradtak így az éves hajtás végére. Maguk sem tudták, 2011 pontosan kétszáz-hányadik koncertje is volt az adventi debreceni.

Az utóbbi négy-öt év mindent felforgatott, a létező összes szakmai elismerést megkapták, már ők is úgy érzik, nehéz lenne a tempót tovább fokozni. A visszajelzések viszont őket igazolják, biztatják (szorongatják), a közönség még többet akar, és olyan üzenetekkel fejezi ki a háláját, mint például valaki a Csík zenekar Facebook oldalán:

Csík Jani, figyelj! A győrszentiváni koncert alatt megértettem egy fontos dolgot. […] A szenvedés, bár lehet félelmetes, és nehéz is, nagyon nehéz, nem árthat nekem. Semmit. […] Az élet belőlem csak akkor veszik el, ha nem szeretek. Hogy mindehhez Teneked, a bandádnak és a zenédnek mi köze van, azt már neked kell kitalálni.

Csík János válaszul persze csak szerénykedik: – Ha érdemünk van abban, hogy valakiben a koncertünk alatt ilyen tanulságok összegződnek, azt nem magunknak köszönhetjük, csakis a népzenének – bizonygatta Debrecenben. – Nem hiába maradt fenn a mai ismert népdalkincs: annak minden dallamában olyan egyetemes létigazságok összegződnek, amelyek közös nevezők maradnak az idők végezetéig. Ha az üzenetünket sikerül célba juttatni, boldog vagyok, mert jól tettük a dolgunkat.

Szabó Attila árnyalattal határozottabb: – Ha működik a varázslat, hiszem, hogy részünk van benne – a saját élettörténetünkkel. Azt remélem, hogy a koncerteken általunk hét hiteles élettörténet üzenete is sugárzik a színpadról, és az üzenet erejét egy-egy mélyről fakadó dal még erősíti is. Meg nem élt dolgokról nem lehet hitelesen énekelni – fejtegette a turnébuszban. – Talán nem hat nagyképűségnek, ha azt mondom: mai körülmények között ugyanazt csináljuk, mint a régi autentikus népzenészek mondjuk Erdélyben, Péterlakán. Gyűjteni jártam arra, emlékszem, felvettünk egy teljes lakodalmat is. Játszottak ott a zenészek mindent: románt, magyart, sebes fordulót, de még walzert is. Szórakoztattak, és ha úgy görbült az este, meg is ríkatták a népet.

Hát pontosan ennyit ígérnek most is, az óév margójára, december 30-a estére.
Hogyan tovább? Azon ráérnek utána elgondolkozni…

Kapcsolódó galériánk: