Hur Kyung-Ae egy Párizsban élő, a gall művészet iránt elkötelezett dél-koreai képzőművész, aki az Erdész–Makláry Galéria francia összeköttetéseinek köszönhetően került Budapestre. A kiállítás rangját jelzi, hogy még a Dél-Koreai Köztársaság kulturális attaséja is megtisztelte jelenlétével a megnyitót, az eladást jelző kis piros matricák pedig a megnyitó végére szinte minden második kép aláírásán ott virítottak, tehát a tárlat már most egyértelmű sikernek tekinthető.
Hur Kyung-Ae mentes a „művésznős” allűröktől. Egyszerű és szerény jelenség, aki egy különleges technikát dolgozott ki, hogy absztrakt expresszionista képeket fessen. Tudjuk, hogy igazából nincs jobb, mint egy izgalmas, szép, színes felület a nappaliban a kandalló fölött, és a kiállított képek ennek a követelménynek meg is felelnek. Egyáltalán nem mellesleg, ugyanis a képzőművészeti alkotások többségét nem körmönfont művészettörténészek, filozófusok és esztéták vásárolják, hanem jórészt egyszerű „kívülállók”, akiknek a válság közepén is van cirka 6000 eurójuk egy olyan dél-koreai művésznő képeire, akinek a nevét ki sem tudják mondani. Őszintén szólva lényegtelen is, hogy mekkora verbális habverést lehet rittyenteni a képek mögé és köré: a kép önmagáért kell, hogy beszéljen.
Hur Kyung-Ae képei pedig beszélnek. Gyönyörű, meditatív felületek, amelyek olyanok, mintha egy ablakon keresztül színes eső fátylát néznénk egy képzeletbeli erdőben. Az Erdész–Makláry falain nem is válnak túl sokká, és ha a művésznő honlapján böngészünk, láthatjuk, hogy sajátos stílusát installációkon, szobrokon is megvalósítja. A kezdeti gyanút, miszerint Hur Kyung-Ae pusztán kitalált egy ügyes technikát, és voltaképp színes felületeket fésül random üzemmódban, hamar eloszlik. Minden felületben ott lapul a keleti filozófia üzenete. Szépek ezek a képek, mint egy lassú, koreai szerelmes film. Bennük van, ami Európában és Amerikában annyira hiányzik: hit, küldetéstudat, gondolat, érzés, a Művészetben való bizalom anélkül, hogy a határokat feszegetné feleslegesen. Egy kedves nő fest itt szép képeket úgy, hogy kényelmesen és boldogan mozog a maga teremtette keretek között.
Első pillantásra nagyon ázsiai, amit látunk, még akkor is, ha a képek a poszt-posztmodern képzőművészet kortárs nyelvén szólnak. A művek kiindulópontjai a Dél-Koreában elterjedt, hagyományos színes szalagok. A színek rituális jelentésekkel bírnak, s minden szín „ura” a diszkrét fedőként használt fehér.
Jósolható, hogy hamar meg fog érkezni ennek a sajátos „távol-keleti” képzőművészetnek a magyar változata is. Mert nem tűnik nehéznek egy fésűvel vagy kefével csiszatolni egy vásznon a félig száradt akril festéket. A kérdés csak az, hogy lesz-e mögötte annyi gondolat, vagy még inkább érzés, mint ezek mögött a képek mögött. Hogy lesz-e, aki megtölti a formát szépséggel, meditatív csönddel?
