A véletlen a legjobb szerkesztő, összefésüli a dolgokat: majdnem egyszerre került a kezembe két olyan könyv, amelyekkel ugyanaz volt a bajom. Tereza Boučková új kötete volt az egyik, a másik versenyző Horváth László Imre kisregénye, a Nézd, havasak a fák, tél van, amelyet kisregényhez illően egy szűk este alatt kivégeztem, és a felénél némi elégedetlenséggel kellett megállapítanom, hogy a szerző – bár magasan kezdte, és érdekeltté tette az olvasót a történetében – végül mégiscsak elment az erdőbe. Kicsit sok lett nekem az író magánéletéből, és Tereza Boučkovánál teljesen ugyanezt éreztem. Az önéletrajzi ihletéssel semmi baj nincs, de ha valaki túlságosan ragaszkodik hozzá, le is ragadhat az érdektelenség szintjén. Az, hogy a szerző mit reggelizett, hogyan rendezte be a szobáját, vagy miként járt rosszul a munkaadójával, a forgatókönyvéből készülő film rendezőjével, vagy hogy a hétvégét biciklitúrával töltötte, könnyen érdektelen információk halmazává válhat. „Kit érdekel az én depresszióm?” – teszi fel a kérdést a kötet negyedénél Boučková. Tényleg: kit is?
Egy írótól nem azt várom, hogy kiöntse a szívét, és megnyugodva távozzon. A író élete ugyanis nem érdekel, azt mutassa fel belőle, ami rám vonatkozik. Szelektáljon, legyen szíves.
Pedig Tereza Boučková nagyon érdekes témát választott, és volt is miből merítenie: a könyv egy ötvenhez közeledő írónő életébe enged betekintést, in medias res, abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy a dolgok most már tényleg nagyon nem működnek. Ráadásul a családi helyzet sem mindennapi: saját gyermeke mellett van két örökbefogadott fia, akik nyilván nagyon rossz családból jöttek, és akiket kis koruktól kezdve szeretettel neveltek, de úgy tűnik, hiába – szöknek, meglopják a családot és az ismerősöket, bűncselekményeket követnek el, leszakadnak, és szisztematikusan ledolgozzák, visszafelé-értelemben, azt a társadalmi előnyt, amihez a családba fogadás juttatta őket.
A könyv erről a kudarcról, a szülői válságról és az ezzel párhuzamos alkotói megrekedésről szóló naplószerű töredékek sorozata (Boučková „feljegyzésekként” emlegeti őket írás közben), amely regénynek nem éppen regény, naplónak pedig túl részletes. A két szál közül az egyik (a forgatókönyvvel való bíbelődés) nem sokat ad hozzá a történet velejéhez, a műhelytitkok, a rendezőkkel és a producerekkel való huzakodás jól dokumentálja egy ilyen munka megpróbáltatásait, de újra és újra elfog az érzés, hogy miért érdekelne ez engem. Persze nagyon érdekfeszítő kérdés, hogy milyen harcok zajlanak egy film elkészítése körül. De nem vagyok benne biztos, hogy mindez pusztán a leírás erejénél fogva irodalommá válik. Ahogy a szerző idegállapotáról szóló, mantraszerűen visszatérő, és egymáshoz túlságosan is hasonló helyzetjelentések sem. Nincs baj velük, csak nem vezetnek sehová. A négyszázadik oldalnál pont ugyanott tartunk, mint az elsőnél, és alig van kiemelkedő pont, amire emlékezhetnénk.
Azt, hogy bestseller lett a kötet Csehországban, nyilván az „örökbefogadási” szálnak köszönheti. Boučková le is írja egy helyen, hogy interjúkban szinte csak erről kérdezik. Valószínűleg örökbefogadó szülők százai járták meg ugyanazt a kálváriát, amit az írónő, és – mivel a cigánysággal kapcsolatban így is rengeteg a feszültség a társadalomban – nyilván meteorként csapódott be az olvasóközönség közé Boučková igazsága, amit őszinte kétségbeeséssel vág az arcunkba: nem működik. Legalábbis náluk, Boučková családjában nem működött. Persze valószínű, hogy a gyerekek régmúltjában, életüknek abban az első tíz hónapjában van a megoldás, amit nem az igazi szüleikkel töltöttek. De ez meg már szociográfia. Vagy mégiscsak irodalom?
(Tereza Boučková: A kakas éve. Cartaphilus Könyvkiadó, 2011. Fordította: V. Detre Zsuzsa)
