Az 1968-as születésű Bakos Rita számára kiállítani a Ludwigban mindenféleképpen nagy dolog. Kortársai, volt osztálytársai közül sokan ma pizzát árulnak, pályaelhagyók, gimnáziumi rajztanárok, szóval azért mindenképp le kell szögezni, hogy Bakos Rita megcsinálta. Jókor volt jó helyen ahhoz, hogy ma Rita Ackermannként visszatérve hazájába a „tél főattrakciója” legyen a képzőművész körökben.
Amikor Bakos Rita távozott, Amerikában épp a grunge, sőt akkortájt már inkább a „postgrunge” és a millenium környéki sötét, „posztapokaliptikus para” hódított. (A világvége-hangulatba beleillett egy olyan subgenre, vagyis alműfaj, amit legjobban Harmony Corine egészen nyomasztó filmjei fémjeleznek leginkább, s a kiállítás beharangozójában az „enfant terrible” kifejezéssel illetik. De ebbe az életérzésbe illenek az olyan drogos-meghalós eposzok, mint a Requiem egy álomért, vagy a korai street art művészi kísérletei. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor könnycseppet morzsolunk heroinista kiskamaszokért, akiket – miközben profin rontják az önsorsot – mi nagyon sajnálunk, mert ennek korántsem ők, maguk az okai, hanem a társadalmi kirekesztés és az intolerancia.) Izgalmas időszakban érkezett tehát Bakos Rita New Yorkba, és pesti tanulmányainak köszönhetően a hamar megvillantotta erős rajzi és festői felületkezelési tehetségét.
Kicsit képregényes kislányalakja – amely leginkább az Avatar kék nőcijére hasonlít, leszámítva a csúcsos füleket – számos képen jelenik meg, és az anyagok teremtette festői felületek erős atmoszférát teremtenek a vásznakon. Bakos Rita kiállításán persze a hazai képzőművészeti élet avatottját nem érik túl nagy meglepetések. Az egyetlen különbség talán a méretekben mutatkozik meg: Bakos Rita kortársai a magyar viszonyokhoz igazodva korántsem alkotnak ekkora elképesztő méretekben. Egyes képek szó szerint beterítik a kiállítótér falát, és a sorozatok is hatalmasak. Amerika tehát a pesti alterlányból is kihozta a bigger, longer and uncut verziót. Tartalmi téren a munkák a hazai kortársaktól ismerősek (Bakos Rita számos – ma a pesti galériákban, gimik rajzszertáraiban megbújó – kortársa, évfolyamtársa ölti magára a magára hagyott kislány/kisfiú művészi alteregóját, s épít magánmitológiát a figuralizmus és absztrakció határmezsgyéjén). Bakos Rita egyértelműen „gaáljocista”: számos képe a Mester, Gaál József munkáit idézi. Gaál József egy időben készült maszkjai hasonló felvetéseket tartalmaznak. Míg azonban Gaál „tere” egy pesti galéria, ahonnan az út a humán értelmiségiek újlipótvárosi lakásának falára vezet, ez az út Bakos Rita esetében egy hatalmas hangárban indul, menő New York-i galériákban folytatódik, és jó esetben egy Los Angeles-i loft falán ér véget.
Rita Ackermann igazából nem rosszabb, nem jobb, nem tehetségtelenebb, nem tehetségesebb a kortársainál. Magyarország kifejezetten tékozolja a nála lényegesen tehetségesebb alkotókat. Míg a magyar képzős folyton kesereg, Rita Ackermann legalább repülőre szállt. A kétségtelenül nemzetközi Ackermann művésznév-választás is mutatja, hogy remek érzékkel alkalmazkodott jó tempóban egy olyan alternatív irányzathoz, ami kellő támpontot adott amerikai közönségének ahhoz, hogy érthetővé és emészthetővé váljon, amit csinál. Ez a tény nem avatja „ünnepelt zsenivé”, nem emeli ki a többi „enfant terrible” közül, de biztosít egy tisztes elismertséget. Rita Ackermann a festészet Antal Nimródja. A középmezőnyben szállít megbízható munkákat: épp csak annyira „beteg”, hogy ne bántson, annyira provokatív, hogy csak a nyárspolgárt idegesítse, és pont annyira dekoratív, hogy frankón beterítse a falat a nappaliban.
Az biztos, hogy munkájának monumentalitása kiemeli a magyar közegből, képeinek néhol kifejezetten régies, mondhatni barokkos artisztikuma pedig amerikai kortársai közül. Ugyanakkor Rita Ackermann egy mítoszt is lerombol azt illetően, hogy a külföldön való befutás titka a különlegesség, a tehetség, vagy az alkotó zsenialitása lenne. Nem az. Közhely, de tényleg jó időben kell jó helyen lenni.
(BAKOS. Rita Ackermann, Ludwig Múzeum, 2011. november 18. – 2012. marcius 18.)
