A Macskafogó egyik legzseniálisabb jelenete biztosan mindenkinek ismerős. Szerencsére nekünk elég hamar kihozták a vacsorát ahhoz, hogy ne kelljen vérszívással fenyegetőznünk, és mivel a Miszlikbe apríts! – Vacsora- és felolvasószínház Elek Ferenccel címen futó produkció is megfelelt az elvárásainknak, ezért végül nem ettük meg sem a zenészeket, sem Elek Ferenc színművészt. Pedig a vacsoraszínházzal kapcsolatban volt ok aggodalomra: a szobaszínházak, lakáskoncertek, lakáséttermek, étteremszínházak és ezek tetszőleges variációi néha bizony csalódást is okozhatnak a különleges ötlettől felspannolt, aztán esetleg alaposan arcára ejtett kultúrafogyasztónak.
Az előadás előtt még beugrott egy aláírásért egy ismerősöm, aki rögvest lecsapott a vacsoraszínházi est plakátjára, amelyen Elek Ferenc díszelgett több példányban, és azzal az előzetes értesüléssel gazdagította a rám váró színházi élményt, hogy hajnalban még a Mika Tivadarban látta a művész urat, „nagyon mulatott”. (Amennyiben az informátorunk értesülése téves, a művész úrtól elnézést kérünk! Egyébként határozottan el tudjuk képzelni róla, hogy nagyon tud mulatni.)
Most viszont mások mulattatását vállalta, s egy alkatilag is nagyon hozzáillő bőrbe bújt: a mindentudó, joviális, de azért kellőképpen ravasz vendéglős szerepét játszotta, amilyenből a legendák szerint nagyon sok volt a magyar vendéglátás aranykorában. Most pedig alig.
A díszlet is ezt a letűnt vendéglőeszményt skiccelte fel nagy vonalakban: kockás abroszos asztalok, kés, villa, mustár, az asztalon üvegpohárban egy szál piros szegfű, nyilván abszolút szándéktalanul. Én is minden hátsó szándék nélkül rendeltem két deci narancsot. Az első sokk után – amikor is a kivetítőn megjelent Lakodalom Lajos és a Dáridó csapata egy egyszeri szilveszteri felvételen – meg is kapta mindenki a disznótoros vacsorát. Akik csak növényi életeket hajlandók kioltani, azok a káposztás cvikkedlit. Biztos, hogy a műsor további része nekik nem kedvezett, a magyar kortárs (gasztro-) irodalom ugyanis a húsneműeket preferálja, egyértelműen, legalábbis az estre válogatott szövegekből – igazán beékelhettek volna a prózák közé néhány verset is – ez derült ki. Meg az is, hogy a gasztro sokszor párosul a groteszkkel a szerzői fejekben. Cserna-Szabó András Micimackó-átiratában a Százholdas Pagony lakói készítik el egymást ízletes receptek szerint, Ficsku Pál novellájában kolbászt darálnak az arra vállalkozókból, Grecsó Krisztián a disznótartás lélektanáról tanácskozik a nagyapjával, és így tovább, Fehér Bélától elkezdve Parti Nagy Lajoson át Jónás Tamásig.
Hogy mi köze ennek a felolvasás szüneteiben futó filmsnittekhez, például Lagzi Lajcsihoz és egy vidéki disznóvágás viccesen legalja jeleneteihez, amikor a részeg helyi erők osztják az észt a halott sertés fölött, jó kérdés. A rendező (Kálmán Eszter) szándéka valószínűleg az volt, hogy az irodalmi szövegek eredetiségét szembeállítsa a rossz értelemben vett mulatós virtussal. Bizonyos szempontból ez is hozzátartozhat az „így mulat a magyar„ nevű sztereotípiához, ami a külföld fejében él, és aminél azért jóval összetettebb a kultúránk.
Másrészt viszont szomorú is, hogy például a hungarikumnak számító cigányzene, amely végső soron a magyar vendéglátás szülötte, ma már nem része a mindennapjainknak úgy, mint a portugáloknál, ahol bizony elmennek egy fadoestre, vagy az olaszoknál, ahol a kisvárosi éttermekben esténként körbejár egy tangóharmonikás. Most azért két cigányzenészeket alakító muzsikus is színre lépett, hegedűvel és tangóharmonikával, hogy színházi körülmények között kárpótoljuk magunkat a többnyire turistalátványossággá és giccsé fajult, lejáratódott hagyományért. Egyébként hangulatos este volt, érdemes lenne belőle rendszert csinálni, akár vendéglátóhelyeken is. Szerintem sem a hely, sem a színészek nem járnának rosszul ezzel a kis haknival, a néző pedig megkapja a vacsorája mellé a szellemi pluszt, sőt az alkalmi vendéglős-színésztől azt a figyelmet, személyességet és derűt is, ami a vendéglátóipar munkásaira manapság nem mindig jellemző.
