Koncerteken messziről úgy festett, akár egy belvárosi házmesterné. Úgy ült mindig a színpadon középen, még két évvel ezelőtti budapesti koncertjén is, mintha egy vasárnapi ebédfőzés kellős közepéből ragadta volna el a reflektorfény. Hetyke volt és szerény.
Elcsoszogott a székéig, mezítláb (kötelezően), lehuppant, és már zúgott is a morna, sírt a hegedű, egyre ismerősebb lett. Ahogy a zenekarának intett, abban a mozdulatban, és pláne abban, ahogy a koncert kellős közepén rágyújtott egy jó kövér szivarra, hát abban benne volt minden.
Az a mozdulat volt ő: Cesaria Evora, a morna királynője, a Zöld-foki-szigetek utazó nagykövete, a mezítlábas díva.
Állandóan úton volt, gyógyított a puszta lényével. Bárhol, bármikor hihetetlen erős atmoszférát teremtett azzal, ahogy az első hangot a mikrofonba keseregte. Budapesti koncertjén teljes szektorok pattantak fel a székükből, hogy a színpad tövében ropják, vagy csak hogy lássák, ahogy tulajdonképp nem történik semmi. Cesaria Evora koncertjein a show-elemek nélküli eseménytelenséggel, a puszta zenével is csordultig el lehet telni.
Húsz év alatt, már bőven a nyugdíjas éveit taposva, ráadásul abszolút antisztár alkattal Evora olyasmit ért el, amiről sztárgyári szakmunkás legfeljebb álmodhat; bármit énekelt lemezen vagy élőben, feltétel nélkül szerették.
Az utóbbi néhány évben csak nálunk legalább évente egyszer megfordult, kiadott tíz albumot, számos Grammy-díjat kapott, többen remixelték, néhány világsztárral együtt is dolgozott – és a legszebb, hogy mindeközben pedig megmaradt annak a „mindenki ismerőse házmesternőnek”, aki volt.
Beszélt az arca is. Vonásaiba volt vésve minden, a hangjába pedig beleércesedett a keserédes életérzés, az örök elvágyódás szomorú szépségét megéneklő sodade (portugálul: saudade). Lehetetlen bármilyen nyelvre lefordítani.
Azok a milliók, akik hallgatják, de egy szót sem értenek a portugál fado bluesos hangzású zöld-foki-szigeteki változatai, a mornák lírai szépségű szövegéből, inkább csak érzik.
„Cize” története is úgy szép, ahogy csak egy morna lehet. Intézetben töltött gyerekévek után hamar szerelembe esett egy matrózzal, kislányt szült neki. A matróz elhagyta, neki pedig maradt a dal, a bárokban kiénekelt bánat, és a pohár – kapaszkodónak. Egy Zöld-foki-szigetekről elszármazott francia producer vette rá, hogy rögzítse lemezre néhány dalát, és az akkor már ötven felé közeledő Cesariát magával vitte Párizsba.
Beteg volt a szíve, átesett szélütésen, több operáción, az utóbbi időben teljesen legyengült, de az éneklést nem hagyta abba. Halála pillanatáig meg sem állt.
Sodade, sodade.
