Gaz világ ez, de mégiscsak jó élni benne, mert nem egyszerre kapjuk meg a nyakunkba az egész mocskot, és van néhány jó pillanat is. Rigófütty, reggel a kádban, vagy az, ha van, aki eszébe juthat az embernek a szokásos hajnali csillagvizsgálat közben – ez a karácsonykor némiképp aktuális üzenet olvasható ki a Kaláka Szabó Lőrinc-lemezéből is. Vagy ki tudja: talán csak az ünnep befolyásolja ilyenkor a zenehallgató embert, esetleg az első néhány dal derűje visszhangzik bennünk akkor is, amikor már nem az első dalok forognak, és egy szomorúbb, de legalábbis melankolikusabb összképnek kellene helyet szorítanunk.
Ha valahol, akkor itt, a közepe táján volt egy kis üresjárat a lemezen. A Tengerent, a Vízipókot, a Hazámat, és sajnos a Tücsökzenét is mintha minden különösebb ötlet híján gyorsan felénekelték volna ugyanabban a mélabús hangulatban, szelíd gitárkísérettel, és jó napot, „mehet a nyomdába”. A két, keleti filozófiákkal kacérkodó költemény, a Dsuang Dszi álma és a Tao Te King gondolatcsavargatásait pedig nagyon nehéz feladat lehetett bármilyen dallamra ráültetni (akármennyire szeretjük is ezt a két verset), és nem csoda, ha ez nem is sikerült igazán jól, hiába a csengettyűk és a halk gongütések: ahogy a Cseh–Bereményi páros írta-mondta, „nem dalba való”. Ezért van, hogy a lemez második harmada, ahol a fenti néhány dal szerepel, majdnem egymás után, kicsit egybefolyhat az ember emlékezetében. Szerencsére van itt is néhány kiemelkedő pont: a Nyitott szívvel és a Hajnali látomás esetében működött a „magunk elé bámulunk, és zümmögünk”-stratégia – zümmögnek valamit, és ez nagyon szépen szomorú.
