Ezt a sópincét valójában a honvágy szülte: az ötletgazda, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója Parajdon született, de „sóvidéki származású” a Domokos Alapítvány vezetője, Domokos István is, akivel végül együtt vágtak bele a projektbe. Lukács Csaba első munkahelye a parajdi sóbánya volt, és amikor később „elcsángált” Budapestre, a föld alatti haza is elkezdett neki hiányozni. Ezért aztán kitalálta, hogy felépíti a fővárosban.
Persze csak ezért még nem fog neki az ember, hogy átszállítson Parajdról Budapestre ötvenezer kilónyi sótéglát. A Vámház körúti pince megalapítása valamilyen értelemben misszió is, hiszen a parajdi sóbánya régóta ismert a gyógyhatásáról, évente ötszázezer ember fordul meg itt asztma, allergia vagy más légúti megbetegedés miatt, és a kezelés után többnyire tünetmentesekké válnak a betegek, akiknek az alapítványi fenntartás miatt a lehető legalacsonyabb áron tudják biztosítani ezt a lehetőséget Budapesten.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy száz százalékban nem reprodukálható a bánya sós levegője egy budapesti pincében: sem a mélység, sem a légtér nem elég nagy ehhez, de hála a különböző szűrőberendezéseknek, a levegő hetven-kilencven százalékkal tisztább itt, mint kint a körúton, a levegő állandó hőmérséklete, páratartalma és sótartalma pedig több mint kilencven százalékig megközelíti az eredetit.
Budapesten egyébként nem egy hasonló vállalkozás akad, ezeknek is utánanéztünk: több helyen nagy mennyiségű Holt-tengeri sóval teremtenek a parajdihoz hasonló mikroklímát, és olyan barlang is akad, ahol sógenerátorokat használnak, mesterséges módon oldják meg a sóbefújást, és rövidebb kezelési időt is ígérnek. Az új vállalkozásnak mindenesetre nem válik hátrányára, hogy az új sópince egy létező, természetes gyógyhelyet próbál meg rekonstruálni, Parajd végül is márkának számít ezen a területen. – Félmillió ember nem tévedhet – mondja Lukács Csaba is, a székelyföldi bánya éves látogatottságára célozva. A budapesti sópince befogadóképessége nyilván csak egy századrésze a parajdinak, évente négy-ötezer embert tudnak majd kezelni itt, ahol egyszerre legfeljebb hatvanan-hetvenen férnek el.
A sótéglás falak között mindig hűvös van (errefelé a tizenhat Celsius számít ideálisnak), de az enyhe sóillaton kívül semmi különös nem érzékelhető. Az egyik teremben az „üzletemberek” kaptak nyugágyakat és vezeték nélküli internetet, a másikban a családosok egy somokozót, vagyis sós homokozót a hiperaktív gyerekeknek. Ez bevett módszer a különböző sóbarlangokban és sókamrákban, és nemcsak azért fontos, hogy a szülőknek ne kelljen azon törni a fejüket, mivel kössék le a kúra alatt a gyerekeket, hanem azért is, mert a mozgással több levegőt használnak el, így jobban tisztul a tüdejük. A Domokos Alapítvány jövő évi tervei között az is szerepel, hogy sófürdővel bővítik a pincét, amelynek most még csak a felét építették be.
A sópincéhez üzlet is tartozik, ahol a sóbánya termékeit árulják, de minden mást is, ami Székelyföldön be van jegyezve, és forgalmazható. Parajdon egyébként többnyire gyógynövényekkel keverik a sót, és sófürdő formájában használják például bőrbetegségek kezelésére. Az alapítvány tervezi, hogy Székelyföldön feltérképeznek más jellegzetes és jó minőségű termékeket, és ezeket is árulják majd Budapesten, de segítenék önként jelentkezők piacra lépését is.
Régóta keresik például a megfelelő, behozható zakuszkát, de egyelőre senkinek sincs olyan bevizsgált házi zakuszkája, amelyre forgalmazási engedély is van Romániában. Az anyaországban voltak már elképzelések, hogyan lehetne segíteni az ilyen termékek piacra kerülését. – Sajnos ezek a próbálkozások esetlegesek, és nem kapják meg azt a promóciót, amitől átütő sikert hoznának – véli Lukács Csaba, aki egy „székely klub” működtetésére is felhasználná a házat, amely így egyfajta kulturális nagykövetségként találkozóhely és a székelyföldi értékek budapesti bemutatásának helyszíne lehetne.
