Értik, ilyenek a németek. Gazdasági motorok, a rend poroszos őrei, satöbbi – na de ismerjük ugye a fékevesztett napozástól vörösbe borult jóléti test imbolygását is, amint szemérmetlenül a legközelebbi lángossütő irányába ring. Az Alamanyából sokkal többet nem is tudunk meg arról az országról, amely évtizedekkel ezelőtt megnyitotta a kapuit a mindenféle nációkból érkező vendégmunkások előtt. A munkások közül nemcsak lélekszámukban emelkedtek ki a törökök, hanem… Na, erről a hanemről szól ez a film.
A kiindulópont egy érzelmileg meglehetősen összezavarodott hatéves kisfiú, Cenk Yilmaz kérdése: „De hát mi vagyok én valójában – német vagy török?” Nem is a válasz az érdekes, hanem az a történet, amit unokanővére mesél el neki arról, hogyan került Hüseyin nagypapa és a család Németországba. Csak kicsin múlott, hogy nem Hüseyin lett az egymilliomodik vendégmunkás, de így is sikeres életet tudhat maga mögött. Lett munkája, hamar követte őt felesége és három gyermeke is – a negyedik már az új hazában született meg. Arról nem is beszélve, hogy most meg a kancellár asszony kéri fel, hogy beszéljen egy ünnepségen arról, milyen is törökként élni német földön.
A viszontagságos áttelepülés felidézése közben képsorok peregnek: a németek furának tűnnek, érthetetlen a nyelvük, bonyolult a vízvezetékrendszerük, a férfiaknak pedig nincs bajszuk és bizarr vallási szokások dívnak az országban. A család csak sok évvel később tér vissza látogatóba az anyaföldre, és lám, kiderül, a törökök is egyre anyagiasabbak, a vidéki élet nem csak folkromantika meg tücsökciripelés, a török vízvezetékrendszert pedig leginkább a hiányával lehetne jellemezni.
És hogy legyen a nosztalgiában némi fűszer is: a visszaemlékezések közben útra kel a család, lehet gyönyörködni a török tájban. Az ok: a nagypapa vesz egy házat Törökországban. Sértődések, titkok, születés, halál – semmi és senki nem lesz ugyanolyan a közös kaland után. Egyszerre több érzelmi húrt penget a film rendezője. Ez önmagában még nem válik az Almanya hátrányára, de a rendező mintha túl nagyot markolna, így sajnos nem kapunk többet igaz és szép közhelyeknél.
Mindent egybe vetve az európai filmeken edzett néző jóleső érzéssel nyugtázhatja, hogy a német mozi hozza az utóbbi években megszokott minőséget, miközben időnként mintha a francia Amelie szelleme is átsuhanna egy-egy bájosan groteszk jelenetben. Kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg turkológusát.
(Almanya – A török paradicsom, színes, feliratos, német vígjáték, 97 perc, 2011. Rendezte Yasemin Samdereli. Forgalmazza a CineReál)
