Amikor a gyermeki ártatlanság büntet
Az emberiséget nagyjából kétfelé lehet osztani abban a tekintetben, hogy támogatják vagy ellenzik a kisgyerekek művészi célra történő felhasználását. A gyermeki báj, mint hozzáadott művészi érték időnként komoly etikai kérdéseket vet fel, elég csak említeni Anne Geddes munkásságát, aki jó pénzt csinál abból – gyerekek fényképezése fura, sőt bizarr helyzetekben –, amiért másokat esetleg bíróság elé citálnának. Az erjedő szocializmus kollektív banalitásának himnusza lehetne például a Pancsoló kislány, és bizony szinte évről évre a globális zenepiac színpadára mászik egy-egy olyan előadó, akit egy bögre forró kakaóval kéne inkább aludni küldeni.
A karácsonyi sláger műfaja is bőven profitál a gyermeki ártatlanságból. És hogy ez mennyire nem mai fejlemény, elég csak felidézni Shirley Temple, a régmúlt idők kedvenc gyerekszínészének zsibbasztó és/vagy bájos karácsonyi nótáját arról, hogy ő bizony egy vízilovat kér ajándékba. A most következő „a vásott kölyök karácsonyi panasza„ címszóval összefoglalható dal garantáltan megindítja a felnőttszíveket, de azért könnyeink fátylán keresztül is vegyük észre a rózsaszín egyszarvút, mint komoly ellenpontot. Az angol nyelvjárások szerelmeseinek külön csemege a következő produkció:
Macskazene, kutyakomédia
A végső választ feltehetően nem mi, hanem az állati és emberi viselkedés közös kalandjait kutató etológusok fogják kimondani arra a kérdésre, hogy miért szereti a homo sapiens, ha a dalokat időnként macskák vagy kutyák nyávogják vagy ugatják el. Bár szerencsére már nem tombol úgy ennek a divatja, mint pár éve, amikor a nemzeti himnuszoktól a vízállásjelentésig mindennek készült kutyás-macskás feldolgozása, az internet továbbra is tele van az ilyesféle felvételekkel, és láthatóan a mai napig széles közönségnek okoznak nehezen múló örömet. Az egyik súlyosbított eset az, amikor a szegény állatok „playbackben” nyomják a mókát, a beszélő állatok mitikus előzményeinek későmodern megcsúfolásaként.
Van, amikor a szavak erőtlenül foszlanak le az elemzés tárgyáról. Az amerikai filmipar több általam ismert kisgyerekes apán végzett már könnyed délutáni leukotómiát azzal, hogy gyermekükkel együtt kénytelenek voltak megtekinteni az Alvin és a mókusok rajzfilmsorozat egész estés filmváltozatát. Ha a héliumtól beszívott mókusok hangját karácsonyi slágerrel vegyítjük, az beláthatatlan, illetve elviselhetetlen következményekkel járhat:
A következő felvétel előtt nem árt figyelmeztetni az olvasót: mindaz, amiről eddig szó volt, most koncentrált formában, mindenfajta önkorlátozás nélkül fog megjelenni. Kisgyereket imitáló kölyökkutyák Zs kategóriás vizuális effektek ölelésében dalolnak: a cukiság ül itt tort a jó ízlés felett, élvezzék ki minden másodpercét!
Korosodó popsztárok klubja
Kicsit igazságtalan ez a harmadik pont, hiszen amikor egy hajdan tündöklő popsztár eljut oda, hogy karácsonyi dalokat énekeljen, addigra már nagyon sok – nem feltétlenül kellemes – dolog történik vele. Ennek ellenére azért ki lehet jelenteni, Cindy Lauper volt ennél acélosabb is, és ezt a derűs folkhangzás sem tudja elfeledtetni. Ha már a témánál tartunk: sokkal vidítóbb élmény a filmbeli veterán popikon hősies küzdelme a karácsonyi slágerlista csúcsáért, ráadásul ez a klip legalább annyira jó, mint maga a vígjáték, nem mellesleg hamisítatlan klisé- és giccsgyűjtemény.
Bár semmiképpen nem támogatnám, hogy Horváth Charlie gyereklemezt készítsen ovisoknak, tud az lélekmelengető és bájos lenni, ha egy cigi- és whiskey-áztatta hang szólaltatja meg a gyerekdalokat. Személyes kedvenc éppen ezért Billy Idol, akinek sokat megélt arca már önmagában érdekes meséket rejt gyereknek, felnőttnek egyaránt, hát még az milyen élmény, ahogy Frosty-ról, a derék hóemberről regél:
