Doboznyi romantikát tessék!

Sorozatunk következő darabjában egy Magyarországra települt svájci gyűjtőt mutatunk be, aki a zenélődobozok szerelmese. Közben Lehár Ferenc keringőjére andalgunk csendesen.

Ha Keszthelyen járunk, érdemes betérni abba a múzeummá alakított Jókai utcai villába, ahol a svájci Hansjörg Surber egész életén át gyűjtögetett kincseit állította ki. Az első gramofont kilencéves korában kapta a szüleitől, itt kapta el a szenvedély, amely elkezdte visszafelé sodorni az időben, a gramofonok ugyanis csak a végét jelentik annak a folyamatnak, amely a kétszáz évvel korábban kezdődött, történetesen éppen Svájcban. Itt gyártották az első zenedobozokat, még abban az időben, amikor az otthoni zenehallgatás újdonságnak számított.

Ezeknek a zenedoboznak a kései utódait könyörögtük ki gyerekkorunkban nagyanyáink vitrinjeiből, nem is sejtve, hogy a számunkra ódonnak tetsző darabok, amelyben egy balett-táncosnő forgott valamilyen ismert komolyzenei alkotás végtelenett változatára, mennyire fiatalok a maguk kategóriájában. Legelső elődeik a 18. század végén születtek meg, közülük való a Surber Múzeum legrégebbi darabja, egy 1790-ből származó zenedoboz.

A huszadik századi, szobányi zeneautomatákhoz képest, amelyek úgy szólnak, mintha egy egész zenekart bújtattak volna el a belsejükben, kezdetleges darabnak számít a tenyérnyi skatulya, amely mindössze néhány dallamot tudott elcsengettyűzni – bár a hengereket már itt is lehetett cserélgetni –, azt is csak akkor, ha az oldalán található kart tekerte valaki, mint később a verklinél. Szóval még csak automata sem volt, és nem is svájci, hanem francia, a rendeltetése pedig legalábbis vicces: az első zenedobozok azért készültek, hogy a rab madarak új dallamokat tanuljanak – magyarázza Herr Surber.

Azt egyelőre nem sikerült kiderítenie neki sem, hogy a módszer működött-e, a zenegépek fejlődése viszont nem állt meg: a korai svájci gyártmányok után a németek is hamar bekapcsolódtak a tömeggyártásba, így a zenedobozok rövidesen kitörtek a szalonokból. A virágkor 1870 körül kezdődött, többek között a híres Ariston gyár ténykedésével, és az 1920-as években ért véget, amikor betörtek a piacra a gramofonok. Mindeközben egészen elképesztő találmányokat is produkált az új szenvedély: a zenélő órák, mackók és babák mellett olyan hétköznapi tárgyak is megszólaltak, mint például a cipőkefe.

Közben pedig egészen komoly változatai is kifejlődtek a műfajnak: az automata zongorákra például a legnagyobb művészek játszották fel a dallamokat, amelyeket aztán a tekercsekről visszajátszott a zongora. Ebből is van egy darab a Surber Múzeumban, 1920-ból. A Hupfeld nevű német cég építette, ezen például Dohnányi Ernő és Lehár Ferenc játéka is hallható, és megvan a cég katalógusa is, a híres zongoristákkal reklámozták a hangszert. A magyarok egy másik ponton is beleszóltak a fejlődésbe, ez már a gramofonok korszakában történt (ezekből is nagyon szép sorozatot gyűjtött össze Hansjörg Surber). A hordozható gramofonok legelső, legkisebb típusát, a Svájcban gyártott Mikiphone-t, amely sajnos később sem ért meg tömeggyártást, a Vadász testvérek tervezték a húszas években.

Hansjörg Surber meséli, hogy a zeneautomatákat külföldön is ritkán gyűjtik külön a múzeumok, általában csak más, a témához közeli gyűjtemények őrzik a lemezjátszók előtti korszaknak ezeket a mementóit. Budapesten most éppen a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum időszaki kiállításában nézhetünk meg néhány, a vendéglátóiparban használt zenegépet. Egyébként pedig magángyűjteményekben találjuk meg őket: a legnagyobb ilyen Moszkvában látható a gyűjtő elbeszélése szerint, de Németország és a Benelux államok is büszkélkedhet nagyobb kollekciókkal. Maga Hansjörg Surber főleg a svájci gyűjtői piacon szerzi be az újdonságokat, és a karbantartáshoz értő szakembereket is otthonról hozatja.

A múzeumban csak működő darabok találhatók, mindet ki lehet próbálni, a verkliken Hansjörg Surber játszik nekünk, külön erre a célra rendszeresített kalapban, és a kedvünkért beindítja a ház melléképületében álló, szobányi holland zenegépeket is: a táncorchestrion és egy holland utcai orgona már a 20. század második felének terméke. Kilyuggatott papírtekercsekkel működik, és képes megszólaltatni a legbonyolultabb zenekari műveket is. Az egyiket eleve utánfutóra szerelve tárolják, így ha megint eljön a nyár, számíthatunk rá, hogy valahol a Balaton-parton összefutunk a Surber-karavánnal, de addig is érdemes benézni ebbe a mintaszerű kis múzeumba, a Balaton téli gyöngyszemei között is ott a helye.

Galériánkban végigböngészhetők Herr Surber kedvenc zenélő masinái: