Köszönjünk tehát hangos „hahó, öcsi”-vel ennek a remek vállalkozásnak. Mert olyan film született, ami elé oda lehet ültetni a tizenéveseket, mert épp csak annyira veszi komolyan magát, amennyire kell, ami nem a felnőttek beteg humorát és világképét igyekszik gyerekadagban lenyomni a fiatal nézők torkán, és ami mindvégig a gyerekszem frissességével közelít a kalandhoz. Ráadásul a felnőttszív elfeledett zugait is átmelegíti kicsit.
Az elmúlt évtizedekben mintha mindez a tudás és érzékenység nyom nélkül veszett volna a honi filmiparból és televíziós kultúrából. Mintha valami hallgatólagos megegyezés értelmében lemondtunk volna arról, hogy a gyerekkel lehet értelmesen kommunikálni, és sokáig úgy tűnt, adottnak vesszük: beteg a világunk, nem is érdemes mást sugallni. Ne nézz fiam vidám filmet, úgyis azon veszed észre majd magad, hogy felnőtt vagy és Lars von Trier Melankóliáját nézed üres tekintettel… Abból a generációból, amely Az égig érő fű vagy a Csutak és a szürke ló című filmeket bámulva nőtt fel (vagyis mi), persze nem mindenki vált melegszívű, érző lénnyé. De nem áll rendelkezésre kontrollcsoport, és ki tudja, ha nincsenek ezek a filmek, talán még elvetemültebbek lennénk, és az íróasztal helyén, amelyen e sorokat rovom, csak egy holdbéli táj lenne füstölgő romokkal, amik között üveges tekintetű hiteltanácsadók bolyonganak a kilencvenes évek elejéről itt felejtett redőnyügynökökre vadászva.
Kezdjük ott, hogy a film forgatókönyve jól meg van írva. Adott egy város (Dunaújváros volt a forgatás helyszíne), ahol a gyerekek kissé kedvtelenül, mondhatni „megzombulva” élnek, miután rejtélyes körülmények között eltűnnek, majd visszatérnek valami titokzatos helyről. De nem kölyökhorrorra fizettünk be, szerencsére ennél finomabb a cucc. Új fiú érkezik a városba, és hamar összeakad a tökéletes segéderővel, a csetlő-botló, kissé geek-vonásokat mutató örök vesztessel. Na, belőlük lesz a Holmes-Watson páros, csak így hívják egymást, és tényleg: az egyik baromi okos, a másikról meg kiderül idővel, hogy nagyon is helyén az esze, de még inkább a szíve. És persze feltűnik Holmes szerelme is, Adler Ica (figyeljék a párhuzamokat!), aki bájos szőke loknik takarásából vágja oda a tutit és persze hamar részese lesz a nyomozásnak. Mert ez egy detektívtörténet, de nem az Emil -féle társadalomkritikus nyomvonalon halad, hanem sok-sok Sherlock Holmes-párhuzammal, meg némi egészséges misztikával megbolondítva próbál fontos ügyekről-bajokról beszélni – magány, szeretethiány, barátság, önazonosság.
Hőseink tehát nyomozni kezdenek, és komoly titkokra bukkannak – valaki ellopja a gyerekek álmait magáncélokra. A felnőttek csak utalás szinten vannak jelen, vagy éppen fenyegető erők formájában. Nincs mit tenni, a triumvirátus rátermettségén múlik minden. Szép fokozatosan bonyolódik a cselekmény, közben meg elhangzik pár helyes poén, és van izgalom is (de tényleg). A látványvilág az egyetlen, ahol némi kritika érhetné a Harry Potteren edzett néző részéről az alkotást, de a jó arányérzéknek és a kiváló karaktereknek köszönhetően ez szinte semmilyen hiányérzetet nem okoz – a lehetőségekhez mérten tisztességes képi világot körítettek az alkotók a történet köré, a dramaturgia pedig sikerrel feledteti el a költségvetés szerénységét. A filmvégi álomjelenetek után egyébként már azt a jóleső felismerést hozzák el: az alkotók pont a Potter-filmek lényegét lesték el, vagyis azt, miként érdemes egy adott történeten belül növelni a feszültséget, adagolni a humort és az érzelmet. Ez az angoloknak nem is sikerült mindig, a magyar film ebből a szempontból is büszkeségre adhat okot.
Kapunk még rémisztő torzpofával riogató Tahi Tóth Lászlót, jól működő zenei aláfestést és olyan gyerekarcokat, akiket jó nézni a vásznon. És ami szerencsére teljesen hiányzik a filmből: a kínos feszengés, amikor egy magyar műfaji filmet nézünk, ami úgy akar többnek látszani, hogy annál is kevesebb, mint amit eredetileg vállalt, legyen szó krimiről, akcióról vagy vígjátékról. Aki csak teheti, nézze meg, gyerekkel vagy anélkül, és nagyon reméljük, hogy a televíziós csatornák versengve tűzik majd műsorra ezt a szeretni való és kimondottan nézhető gyerekfilmet a következő években.
(Sherlock Holmes nevében – színes, magyar ifjúsági kalandfilm, 100 perc, 2011. Rendező: Bernáth Zsolt. Forgalmazó: 3D – Film Kft.)
S ha már nyomozunk-nyomozgatunk, eszünkbe jutott két másik, vonatkozó alapvetés:
Super 8
Hogy a tengerentúlon sincsenek elkényeztetve a gyerekkorú nézők, jól mutatja az az izgatott öröm, ami J.J. Abrams 2011-ben bemutatott filmjét övezte. Nem véletlen, hogy a nagyszabású, jól megírt történeteken alapuló, kiváló gyerekszínészekkel elővezetett ifjúsági mozi atyamesterének, Spielbergnek a szelleme kisírt a filmen. Hangulatában, vállalásaiban ugyanis sok szempontból azokhoz az alkotásokhoz – köztük mindenekelőtt az E.T. említhető – hasonlít, melyek egykor szép számban tűntek fel Hollywoodban. Gyerekek filmet forgatnak, az ártatlan szórakozás gyilkos tempójú nyomozásba csap át egy rejtélyes szállítmány után. A filmben nem csak a földöntúli intelligencia jelenléte tapintható, hanem az okos filmforgatókönyv-íróké is. Klasszikus családi film újszerű köntösben.
Emil és a detektívek
A gyerekek megoldanak egy bűntényt-öntőforma talán legkimunkáltabb mintapéldánya, legyen szó a regényről vagy a filmes feldolgozásokról. Melyek közül egyértelműen kiemelkedik az 1931-es adaptáció, nem véletlenül, hiszen forgatókönyvét nem kisebb szerző jegyezte, mint Billy Wilder.
Nem érdemes azonban csatornát váltani, ha esetleg a 2001-es német változat tűnne fel a képernyőn, ugyanis ez a változat egész hatásosan és igencsak bájosan modernizálja a történetet, amolyan ezredfordulós Berlin-lenyomat, ezért némiképp színesebb (etnikailag is) meg szagosabb, mint a klasszikus feldolgozás, de szerencsére egyik se vágja haza az eredeti regény szellemiségét.
Holmesról és Watsonról további cikkeket itt olvashatnak.
