Köszönjünk tehát hangos „hahó, öcsi”-vel ennek a remek vállalkozásnak. Mert olyan film született, ami elé oda lehet ültetni a tizenéveseket, mert épp csak annyira veszi komolyan magát, amennyire kell, ami nem a felnőttek beteg humorát és világképét igyekszik gyerekadagban lenyomni a fiatal nézők torkán, és ami mindvégig a gyerekszem frissességével közelít a kalandhoz. Ráadásul a felnőttszív elfeledett zugait is átmelegíti kicsit.
Az elmúlt évtizedekben mintha mindez a tudás és érzékenység nyom nélkül veszett volna a honi filmiparból és televíziós kultúrából. Mintha valami hallgatólagos megegyezés értelmében lemondtunk volna arról, hogy a gyerekkel lehet értelmesen kommunikálni, és sokáig úgy tűnt, adottnak vesszük: beteg a világunk, nem is érdemes mást sugallni. Ne nézz fiam vidám filmet, úgyis azon veszed észre majd magad, hogy felnőtt vagy és Lars von Trier Melankóliáját nézed üres tekintettel… Abból a generációból, amely Az égig érő fű vagy a Csutak és a szürke ló című filmeket bámulva nőtt fel (vagyis mi), persze nem mindenki vált melegszívű, érző lénnyé. De nem áll rendelkezésre kontrollcsoport, és ki tudja, ha nincsenek ezek a filmek, talán még elvetemültebbek lennénk, és az íróasztal helyén, amelyen e sorokat rovom, csak egy holdbéli táj lenne füstölgő romokkal, amik között üveges tekintetű hiteltanácsadók bolyonganak a kilencvenes évek elejéről itt felejtett redőnyügynökökre vadászva.
Kezdjük ott, hogy a film forgatókönyve jól meg van írva. Adott egy város (Dunaújváros volt a forgatás helyszíne), ahol a gyerekek kissé kedvtelenül, mondhatni „megzombulva” élnek, miután rejtélyes körülmények között eltűnnek, majd visszatérnek valami titokzatos helyről. De nem kölyökhorrorra fizettünk be, szerencsére ennél finomabb a cucc. Új fiú érkezik a városba, és hamar összeakad a tökéletes segéderővel, a csetlő-botló, kissé geek-vonásokat mutató örök vesztessel. Na, belőlük lesz a Holmes-Watson páros, csak így hívják egymást, és tényleg: az egyik baromi okos, a másikról meg kiderül idővel, hogy nagyon is helyén az esze, de még inkább a szíve. És persze feltűnik Holmes szerelme is, Adler Ica (figyeljék a párhuzamokat!), aki bájos szőke loknik takarásából vágja oda a tutit és persze hamar részese lesz a nyomozásnak. Mert ez egy detektívtörténet, de nem az Emil -féle társadalomkritikus nyomvonalon halad, hanem sok-sok Sherlock Holmes-párhuzammal, meg némi egészséges misztikával megbolondítva próbál fontos ügyekről-bajokról beszélni – magány, szeretethiány, barátság, önazonosság.
