Megfelelő mennyiségű szesz hatására bármelyik ország bármelyik írószervezetének asztaltársasága kitermelhet egy hasonló poént: fogjuk meg az első embert, aki az utcán szembejön, és adjuk be mindenkinek, hogy hatalmas író. A valóságban persze aligha tartana egy esténél tovább az álszerző karrierje, de egy sarkított világban minden akadály legyőzhető.
Jurij Poljakov ezt a viccet viszi végig több száz oldalon, a rendszerváltás előtt álló orosz irodalmi élet nagyon jól sikerült karikatúrájában. Elbeszélője egy író, akinek az lesz élete fő műve, hogy hülyét csinál mindenkiből. Abból indul ki, hogy miért is írna bármit az ember, ha az „irodalmi életben„ úgyis más dolgokon múlik az érvényesülése, például hogy van-e kölcsönadni való lakása, vagy felcsípte-e az írószövetség elnökének a lányát. Akkor tulajdonképpen mindegy, hogy olvashatatlan-e a szöveg, amit nem olvasnak vagy egyáltalán nincs is. Még irodalomelméleti alapot is lehet hozzá gyártani: tabulizmus, avagy az üres lapok poétikája.
Ilyesmiben utazik Jurij Poljakov elbeszélő-főhőse is: maga is író, mégis úgy dönt, hogy nem lesz „opuska”, ahogy jövendőbeli főművét becézgette. Helyette fogadásból írót csinál egy félanalfabéta segédmunkásból, anélkül, hogy a fiú egy betűt is leírna. Ez lesz az opuska. Vityok, a kőművessegéd végigmegy az irodalmi ranglétrán úgy, hogy a regénye helyett üres lapokat osztogat a felcímkézett dossziékban. Az út pedig egészen egy amerikai irodalmi díj átvételéig vezet, ahol a rémült orosz delegációt megint csak a főhősnek kell megmenteni azzal, hogy telefonon lediktálja a tabulizmusról szóló elméleti összefoglalót: legyen mivel magyarázni a bizonyítványt. Vityok, aki tíz, a főhőstől tanult választékos kifejezéssel lavíroz az irodalmi prérin, persze kimeríthetetlen humorforrás, és Poljakov él is a lehetőséggel.
Talán ez a humor az oka, hogy – bár elméletileg teljes elsekélyesedést, az irodalom morális és anyagi válságát írja le a regény – az összhatás nem igazán lesújtó. Poljakov szeretettel rajzolja meg a regény figuráit, igazán elvetemült alakok nincsenek a könyvben. Inkább gyengeség, ostobaság és anyagi-szellemi kiszolgáltatottság tartja fenn azt az irodalmi dzsungelt, amelyen könnyebben át lehet vergődni egy világra szóló geggel, mint valódi irodalommal. Poljakov egy ószövetségi szabály („Ne főzz gödölyét az anyja tejében!„) megszegésével jellemez minden képtelenséget, amivel a hősei szembesülnek.
De nem is biztos, hogy az „irodalmi élet” magáról az irodalomról szól, sokkal inkább a diktatúra és a vadkapitalizmus közti szakadék fölött egyensúlyozó társadalomról, amely tényleg válságban van, minden értelemben. Magát az irodalmat pedig az elbeszélő-főhős jelenti, akinek láthatóan helyén van a morális érzéke, az éleslátása és a humora is. Ezért lehet, hogy az „opuska” nem egy olyan mű lesz, amit a regény világában ír meg a főhős, hogy aztán olvasatlanul maradjon, hanem egy olyan trükk, amivel lerántja a leplet ennek a világnak az abszurditásáról. És ez lenne az irodalom dolga, mi más?
(Jurij Poljakov: Gödölye tejben, Helikon Kiadó, 2011)
