Ma sincs meg társkereső rádióműsor legalább egy kötelező „zsötemezés” nélkül, lassúzós házibuliblokkokból sem maradhat ki Serge Gainsbourg űberszexuális himnusza, és amekkora mázlija volt Jane Birkinnek ezzel a duettel, annyira a végzete is lett. Szerelmes szám rég szólt ekkorát, csak használt neki a botrány is, hogy túlzott szabadossága miatt az olaszok, a svédek, a spanyolok, az eleve kissé prűd britek, és persze a volt szocialista országok rádióállomásain is letiltották.
Szóval dőlt a siker, halomra vették világszerte a fátyolosan nyögdécselő angol lány és a bohém francia dalszerző 1969-es duettlemezét – Jane Birkin és Serge Gainsbourg még a megjelenés évében házasságot is kötöttek. Tizenkét év héjanász következett, Serge teleírta dalokkal a modern kori francia pop-, sanzon-, és filmtörténelmet, Jane Birkint is beszippantotta a bohém párizsi gépezet, alkottak együtt is, külön is intenzíven. Amolyan francia Lennon–Ono párosként sztárolták őket, amíg Jane Birkinnek egyszer elege nem lett Serge Gainsbourg megállíthatatlan önrombolásából, és új fejezetet nem nyitott 1980-ban.
Talán ez volt a szerencséje, talán nem. Tény, hogy Gainsbourg árnyékából kilépve is hamar megállt a saját lábán: először könnyed komikaként lett kapós, később már olyan rendezők kezdték el keresni a kegyeit, mint Jacques Rivette, Agnès Varda vagy Jean-Luc Godard. Szépen ívelő színészi karrierje mellett pedig – egy ideig még Serge-zsel közös alkotásban – felvett több mint egy tucatnyi lemezt.
Jane Birkin ma túl a hatvanon a francia celebek felső kasztjában trónol, a mai napig izgalmas, többek között azért, mert olyan figurákkal veszi magát körül, mint Manu Chao, Beck, Yann Tiersen vagy a rá kísértetiesen hasonlító Feist. Legutóbbi albuma (Enfants d'hiver, 2008) nem friss ugyan, viszont annál kellemesebb – nyilván ebből is ad majd ízelítőt vasárnap az A38-on, de az est nagy részében Serge Gainsbourg szerzeményeket énekel.
