A diplomások kergették el a diktátort

Laptoppal harcolva, a kenyér helyett az emberi jogokért, az internet szabadságáért küzdve arattak győzelmet a jázminos forradalom ifjú felkelői. Frankofón filmnapok, arab tavasz szekció.

Lina Ben Mhenni, a „tunéziai lány”, a forradalom bloggere testközelből élhette át a „rendszerváltoztatást”, és az átlőtt hasú, könnygázgránáttal fejen talált tüntetők forgatagából tudósította a világot arról, hová jutott a tunéziai szabadság. Murad Ben Mhenni dokumentumfilmje olykor naturális ábrázolásban, rövid bevágásokkal, az utca emberének szavaival és a felső tízezerhez tartozók véleményével érzékelteti, milyen világban tengették mindennapjaikat Magreb térség legszabadabbnak, legstabilabb államának bélyegzett polgárai.

Elhitette az elnök, hogy veszélyben az ország

A 2010 decemberétől 2011 januárjáig tartó jázminos forradalomban – amelyet egy önmagát végső elkeseredésében felgyújtó zöldségárus tragédiája robbantott ki – a képkockák és a megszólalók egyöntetű véleménye alapján mindenki megtalálta a helyét. A demonstrációk során megsebesült tüntetőket védő Radhia Nasraoui ügyvédnő és kollégái a szabadságért, a rendért és az igazságért szálltak síkra. Egyikük meggyőződését börtönnel és kínzással honorálták, Nasraoui éhségsztrájkjára pedig lakásának feldúlásával válaszolt a rendőrség. A Rákosi-rendszer padlássöprései, a kádári „vidám barakk” képe villant fel az emberben az egyik szereplő véleménye hallatán, aki úgy fogalmazott: Ben Alinak sikerült elérnie, hogy még a barátok is kételkedve közeledjenek egymáshoz. A diktátor a megszólalók szerint azért nyerhetett választást 1987-ben, mert el tudta hitetni az emberekkel, hogy veszélyben vannak.

Az „első vonalban” kántáló, demonstráló, rendőrökkel, katonákkal összecsapó szegényebb fiatalok mellett tehát az értelmiség is komoly „erőket” vonultatott fel a forradalom két hónapja alatt.

Lina Ben Mhenni édesapja kiemelte: a megmozdulásokban hatalmas szerepet játszottak azok a serdülőkorú, középiskolába, egyetemre járó fiatalok, akik – miként lánya is – laptoppal és fényképezőgéppel járták a várost, és tankok között futva, haditudósítóként informálták a világot a közösségi oldalakon keresztül.

Amíg az 1983–84-es megmozdulások alkalmával a kenyérár emelkedése miatt lázadtak fel az emberek, addig most az emberi jogokért, az internet szabadságáért harcolnak a tüntetők – magyarázta egy idős férfi. Ez a diplomák forradalma – tette hozzá.

Alátámasztani látszik a kijelentést, hogy a Többé már nem félünk című film alatt végig azt érezhette a néző: itt nem a konkrét fizikai félelem béklyóitól szenvedő emberek lázadtak fel a politikai rendszer ellen. Ehelyett inkább a folyamatosan jelen lévő pszichológiai hadviselés, a szólás- és gondolati szabadság korlátozása azok az eszközök, amelyekkel a Ben Ali-rezsim megkeserítette a tunéziaiak mindennapjait.

Az iszlámtól rettegnek

A naiv érdeklődő számára talán furcsának hathat, amikor egy szinte teljes mértékben muzulmánok lakta országban az iszlámtól való félelemről beszélnek. Tunéziában, ha egy nő lefátyolozott arccal jelenik meg valahol, vagy ha egy férfinak sűrű szőrzet borítja az arcát, az minden bizonnyal terrorista – állítja a dokumentumfilm egyik szereplője. És valóban: a képkockákon nyoma sincs elkendőzött arcoknak. Sálat is csupán azok a fiatalok tekertek a fejükre, akik éppen valamelyik középület ostromakor üvöltöttek bele a kamerába.

Nincs béke

A dicsőséges karthágói múltról mesélő nyitott kőszínházban a tüntetőkhöz átállt katonák énekelnek nemzeti érzelmű dalokat a fiatalokkal kart karba öltve. A könnyes szemű egyetemisták és a magas munkanélküliség ellen, egy szebb jövő reményében demonstráló kétkezi munkások szemében remény csillog a film zárójelenetében. Lina Ben Mhenni ugyanakkor véres összecsapásokról számol be a filmvetítést követően – majd egy évvel Ben Ali lemondása után.

A tavaly felálló iszlamista kormány módosított alkotmányt léptetett életbe, de földrengésszerű változás nem következett be a tunéziaiak életében, sőt új problémával kell megküzdeniük. A lakosság egy része ugyanis nem aktív vallásgyakorló, az új kormány viszont komolyan kívánja ápolni az iszlám hagyományokat. Soha nem tapasztalt töréspontot jelent ez a lakosság egyes csoportjai között. Szintén gondot jelent, hogy bár a jázminos forradalom eredményeként a korábban blokkolt internetes oldalakat (például YouTube) „megnyitották”, a francia nyelvű lapok terjesztése továbbra is tiltott. Hatalmas kérdés tehát, hogy az elkergetett diktátor helyét elfoglaló kabinet a szabadság mely megvalósulási formáit hozta el a tunéziaiaknak és melyeket zárta végleg karanténba.