Eli Roth amerikai filmrendező 2005-ben Motel címmel bizarr káeurópai horrorfilmet készített. Benne egy pozsonyi jelenetben a sötét, ködös és kietlen utcán a rendőrök az embereket verik és rugdossák, s a jelenet üzenete szerint ezen a vidéken még az igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtás is teoretikus fogalom. A végtelenül és gátlástalanul sztereotip képsor persze részben stilizált és a műfajhoz igazított „valóságkép”, másrészt mégis van benne egy jó adag ízelítő abból, hogy bizonyos reflexek szerint az amerikaiak milyennek képzelik mifelénk a világot.
Ez a kép viszont egy kívülálló szemével és elképzelése szerint láttatja a vasfüggönytől – szerintük talán még nem is – megszabadult keletet, ráadásul egy fikciós, tömegfilmes műfaj keretei között, ami persze nem menti fel a hazugságot állító alkotót, de aki feltétel nélkül elhiszi a látottakat, s valóságként értelmezi azt, mégis magára vessen.
Viszont a Magyarország 2011 című szkeccsfilm nemcsak azzal a látványosan vállalt prekoncepcióval készült, hogy hazánk állapotáról valós képet fessen, de készítői is magyarok, vagyis azt semmiképp sem lehet állítani, hogy kívülálló laikusok lennének. Nos, a Magyarország 2011 szerint a hétköznapokban az emberek mifelénk fényes nappal az utcán fajtalankodnak, erkélyen megszült gyerekeiket a kukába dobálják, ha pedig nem gyerekeket, akkor kibelezett kecskéket szórnak a szeméttárolókba, és jobb elfoglaltság híján a tetemmel szórakoztatják magukat. Talán az alkotók sem gondolják komolyan, hogy e képsorok megfelelnek napjaink valóságának – a film kártékonysága viszont nem vita tárgya.
Dárday István filmrendező, dokumentumfilm-készítő adott a hétvégén abbéli véleményének hangot, hogy a magyar filmművészet célja a valóság hiteles ábrázolása, s ennek a filmszemlén debütált Magyarország 2011 nem felel meg. „Magyarország 2011-ben nem volt ilyen” – fogalmazott az alkotó. Igaza van.
Szakemberek zömének véleménye, hogy a magyar játékfilmkészítés rendszerváltozás utáni egyik legnagyobb hiányossága a társadalmi, politikai események feldolgozása, reflektálás azokra a problémákra, jelenségekre, amelyeket a mozgókép segítségével lehet elbeszélni, kibeszélni. Olajszőkítés, privatizálás, taxisblokád, nagy médiavisszhangot kiváltó bűnügyek és perek, az igazságszolgáltatás fiaskói, politikai blamák mind-mind vászonért kiáltanak – mindez lehetőséget kínálna az emberek számára a jobb megértésre, az összefüggések átlátására, az események jelentőségének hangsúlyozására. Lehet ezt vér komolyan tenni, vagy parabolisztikusan, cinizmussal, netán valóságtól elrugaszkodottan, alkalmasint humorral vagy malíciával. A lényeg, hogy valahogy.
Ebben az értelemben a Magyarország 2011 vállalása szükséges és nemes is lehetne, ám a végeredmény ezzel teljesen ellentétes. Filmezni bármi áron – ez volt Tarr Béla elképzelése a rendezők összehívásakor, ám az ellentmondásosság és egyet nem értés például Jancsó Miklós alkotásában látványosan üti fel a fejét, aki szerint nem is filmezni kell, hanem ordítani. A filmkészítés vonatkozásában egyetértők között is nagy volt a szórás: néhányan komolyan vették feladatukat, és ha nem is kiáltványszerűen fogalmaztak, de kerek, dramaturgiailag működő darabot készítettek. Szabó Simon tétován elvágyódó, s hajóra elszegődni akaró figurájának például sava-borsa is van, bár a vele megfogalmazott jelenség legalább másfél évtizedes itthon. Fliegauf Benedek formai és tartalmi szempontból is törekszik a koncepcióban maradásra, de az ember a nagy semmi érzésével esik át a kisfilmjén. Talán ez egy előtanulmány a Berlinben világpremiert ülő játékfilmjéhez, meglátjuk. A leginkább Pálfi Györgynek sikerült megfognia a megfoghatatlant, amikor a filmkészítés hiányát a film hiányával, illetve kreatív főcímmel és stáblistával oldotta meg. A jelenettel ismét bebizonyosodott, hogy ötletességben, tehetségben Pálfi élen jár, és a filmalap által támogatott Toldijával valószínűleg ismét megmutatja a benne rejlő potenciált.
A többiek viszont többnyire vergődnek a lehetőség súlya alatt, néhányan egyszerűen nem voltak képesek élni a lehetőséggel, mások (Mészáros Márta, Forgács Péter) kifejezetten megkérdőjelezhető darabokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, s ez alól az sem menti fel őket, ha például Heideggerrel igyekeznek intellektuálisnak látszani. Egy dolog látványosan kiderült: a kényszeresség nem szült közös sikert, a nagy lehetőség kihasználása helyett közhelyes, modoros és mesterkélt részleteken feszenghet a néző, a fentebb említett jelenetek pedig egyszerűen hazugok, s szükségtelen félelmet szülnek. Kár, hogy ilyen képpel igyekszünk „reklámozni” hazánkat, ezzel a fals imidzzsel megyünk Berlinbe. Egy biztos, Magyarország nem ilyen volt 2011-ben. A filmkészítők pedig az alkotni vágyás látványos és együttes hirdetése helyett a nihilre szavaztak, s mintha azt üzennék: ne legyen semmi. Ez is egy vélemény.
(Magyarország 2011 – alkotók: Jeles András, Kocsis Ágnes,Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András, Jancsó Miklós. Producer: Tarr Béla. TT Filmműhely.)
Filmezni bármi áron – Magyarország nem 2011-ben
Tizenegy rendező véleménye Magyarországról, illetve a dolgok állásáról. Szubjektív képsorok és szomorú valóság, avagy a nihil diadala. Ne legyen semmi?!
kgy
Eli Roth amerikai filmrendező 2005-ben Motel címmel bizarr káeurópai horrorfilmet készített. Benne egy pozsonyi jelenetben a sötét, ködös és kietlen utcán a rendőrök az embereket verik és rugdossák, s a jelenet üzenete szerint ezen a vidéken még az igazságszolgáltatás és büntetés végrehajtás is teoretikus fogalom. A végtelenül és gátlástalanul sztereotip képsor persze részben stilizált és a műfajhoz igazított „valóságkép”, másrészt mégis van benne egy jó adag ízelítő abból, hogy bizonyos reflexek szerint az amerikaiak milyennek képzelik mifelénk a világot. Ez a kép viszont egy kívülálló szemével és elképzelése szerint láttatja a vasfüggönytől – szerintük talán még nem is – megszabadult keletet, ráadásul egy fikciós, tömegfilmes műfaj keretei között, ami persze nem menti fel a hazugságot állító alkotót, de aki feltétel nélkül elhiszi a látottakat, s valóságként értelmezi azt, mégis magára vessen. A Magyarország 2011 ezzel ellentétben nemcsak azzal a látványosan vállalt prekoncepcióval készült, hogy hazánk állapotáról valós képet fessen, de készítői magyarok, vagyis azt semmiképp sem lehet állítani, hogy kívülálló laikusok lennének. Nos, a Magyarország 2011 szerint a hétköznapokban az emberek mifelénk fényes nappal az utcán fajtalankodnak, erkélyen megszült gyerekeiket a kukába dobálják, ha pedig nem gyerekeket, akkor kibelezett kecskéket szórnak a szeméttárolókba, és jobb elfoglaltság híján a tetemmel szórakoztatják magukat. Talán az alkotók sem gondolják komolyan, hogy képsorok megfelelnek napjaink valóságával, a film kártékonysága viszont nem vita tárgya.
Dárday István filmrendező, dokumentumfilm készítő adott a hétvégén abbéli véleményének hangot, hogy a magyar filmművészet célja a valóság hiteles ábrázolása, ennek a filmszemlén debütált szkeccsfilm, a Magyarország 2011 nem felel meg. „Magyarország 2011-ben nem volt ilyen” – fogalmazott az alkotó. Igaza van. Szakemberek zömének véleménye, hogy a magyar játékfilmkészítés rendszerváltozás utáni egyik legnagyobb hiányossága a társadalmi, politikai események feldolgozása, reflektálás azokra a problémákra, jelenségekre, amelyeket a mozgókép segítségével lehet kibeszélni. Olajszőkítés, privatizálás, taxisblokád, nagy médiavisszhangot kiváltó bűnügyek és perek, az igazságszolgáltatás fiaskói, politikai blamák mind-mind vászonért kiáltanak, amely lehetőséget kínálna az emberek számára a jobb megértésre, az összefüggések átlátására, az események súlyának hangsúlyozására. Lehet ezt vér komolyan tenni, vagy parabolisztikusan, cinizmussal, netán valóságtól elrugaszkodottan, alkalmasint humorral, vagy malíciával. A lényeg, hogy valahogy. Ebben az értelemben a Magyarország 2011 vállalása szükséges és nemes is lehetne, ám a végeredmény ezzel teljesen ellentétes. Filmezni bármi áron – ez volt Tarr Béla elképzelése a rendezők összehívásakor, ám az ellentmondásosság és egyet nem értés például Jancsó Miklós alkotásában látványosan üti fel a fejét, aki szerint nem is filmezni kell, hanem ordítani. A filmkészítés vonatkozásában egyetértők között is nagy volt a szórás: néhányan komolyan vették feladatukat, és ha nem is kiáltványszerűen fogalmaztak, de kerek, dramaturgiailag működő darabot készítettek. Szabó Simon tétován elvágyódó, s hajóra elszegődni akaró figurájának például sava-borsa is van, bár a vele megfogalmazott jelenség legalább másfél évtizedes itthon. Fliegauf Benedek formai és tartalmi szempontból is törekszik a koncepcióban maradásra, de az ember a nagy semmi érzésével esik át a kisfilmjén. Talán ez egy előtanulmány a Berlinben világpremier játékfilmjéhez, meglátjuk. A leginkább Pálfi Györgynek sikerült megfognia a megfoghatatlant, amikor a filmkészítés hiányát a film hiányával, illetve kreatív főcímmel és stáblistával oldja meg. A jelenettel ismét bebizonyosodott, hogy ötletességben, tehetségben Pálfi élen jár, és a Filmalap által támogatott Toldijával valószínűleg ismét bizonyítja a benne rejlő potenciált. A többiek viszont többnyire vergődnek a lehetőség súlya alatt, néhányan egyszerűen nem voltak képesen élni a lehetőséggel, mások (Mészáros Márta, Forgács Péter) kifejezetten megkérdőjelezhető darabokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, s ez alól az sem menti fel őket, ha például Heideggerrel igyekeznek intellektuálisnak látszani. Egy dolog látványosan kiderült: a kényszeresség nem szült közös sikert, a nagy lehetőség kihasználása helyett, közhelyes, modoros és mesterkélt részleteken feszenghet a néző, a fentebb említett jelenetek pedig egyszerűen hazugok, s szükségtelen félelmet szülnek. Kár, hogy ilyen képpel igyekszünk „reklámozni” hazánkat, ezzel a fals imidzzsel megyünk Berlinbe. Egy biztos, Magyarország nem ilyen volt 2011-ben. A filmkészítők pedig az alkotni vágyás látványos és együttes hirdetése helyett a nihilre szavaztak, s mintha azt üzennék – ne legyen semmi. Ez is egy vélemény.
Filmezni bármi áron – Magyarország nem 2011-ben
Tizenegy rendező véleménye Magyarországról, illetve a dolgok állásáról. Szubjektív képsorok és szomorú valóság, avagy a nihil diadala. Ne legyen semmi?!
kgy
Eli Roth amerikai filmrendező 2005-ben Motel címmel bizarr káeurópai horrorfilmet készített. Benne egy pozsonyi jelenetben a sötét, ködös és kietlen utcán a rendőrök az embereket verik és rugdossák, s a jelenet üzenete szerint ezen a vidéken még az igazságszolgáltatás és büntetés végrehajtás is teoretikus fogalom. A végtelenül és gátlástalanul sztereotip képsor persze részben stilizált és a műfajhoz igazított „valóságkép”, másrészt mégis van benne egy jó adag ízelítő abból, hogy bizonyos reflexek szerint az amerikaiak milyennek képzelik mifelénk a világot. Ez a kép viszont egy kívülálló szemével és elképzelése szerint láttatja a vasfüggönytől – szerintük talán még nem is – megszabadult keletet, ráadásul egy fikciós, tömegfilmes műfaj keretei között, ami persze nem menti fel a hazugságot állító alkotót, de aki feltétel nélkül elhiszi a látottakat, s valóságként értelmezi azt, mégis magára vessen. A Magyarország 2011 ezzel ellentétben nemcsak azzal a látványosan vállalt prekoncepcióval készült, hogy hazánk állapotáról valós képet fessen, de készítői magyarok, vagyis azt semmiképp sem lehet állítani, hogy kívülálló laikusok lennének. Nos, a Magyarország 2011 szerint a hétköznapokban az emberek mifelénk fényes nappal az utcán fajtalankodnak, erkélyen megszült gyerekeiket a kukába dobálják, ha pedig nem gyerekeket, akkor kibelezett kecskéket szórnak a szeméttárolókba, és jobb elfoglaltság híján a tetemmel szórakoztatják magukat. Talán az alkotók sem gondolják komolyan, hogy képsorok megfelelnek napjaink valóságával, a film kártékonysága viszont nem vita tárgya.
Dárday István filmrendező, dokumentumfilm készítő adott a hétvégén abbéli véleményének hangot, hogy a magyar filmművészet célja a valóság hiteles ábrázolása, ennek a filmszemlén debütált szkeccsfilm, a Magyarország 2011 nem felel meg. „Magyarország 2011-ben nem volt ilyen” – fogalmazott az alkotó. Igaza van. Szakemberek zömének véleménye, hogy a magyar játékfilmkészítés rendszerváltozás utáni egyik legnagyobb hiányossága a társadalmi, politikai események feldolgozása, reflektálás azokra a problémákra, jelenségekre, amelyeket a mozgókép segítségével lehet kibeszélni. Olajszőkítés, privatizálás, taxisblokád, nagy médiavisszhangot kiváltó bűnügyek és perek, az igazságszolgáltatás fiaskói, politikai blamák mind-mind vászonért kiáltanak, amely lehetőséget kínálna az emberek számára a jobb megértésre, az összefüggések átlátására, az események súlyának hangsúlyozására. Lehet ezt vér komolyan tenni, vagy parabolisztikusan, cinizmussal, netán valóságtól elrugaszkodottan, alkalmasint humorral, vagy malíciával. A lényeg, hogy valahogy. Ebben az értelemben a Magyarország 2011 vállalása szükséges és nemes is lehetne, ám a végeredmény ezzel teljesen ellentétes. Filmezni bármi áron – ez volt Tarr Béla elképzelése a rendezők összehívásakor, ám az ellentmondásosság és egyet nem értés például Jancsó Miklós alkotásában látványosan üti fel a fejét, aki szerint nem is filmezni kell, hanem ordítani. A filmkészítés vonatkozásában egyetértők között is nagy volt a szórás: néhányan komolyan vették feladatukat, és ha nem is kiáltványszerűen fogalmaztak, de kerek, dramaturgiailag működő darabot készítettek. Szabó Simon tétován elvágyódó, s hajóra elszegődni akaró figurájának például sava-borsa is van, bár a vele megfogalmazott jelenség legalább másfél évtizedes itthon. Fliegauf Benedek formai és tartalmi szempontból is törekszik a koncepcióban maradásra, de az ember a nagy semmi érzésével esik át a kisfilmjén. Talán ez egy előtanulmány a Berlinben világpremier játékfilmjéhez, meglátjuk. A leginkább Pálfi Györgynek sikerült megfognia a megfoghatatlant, amikor a filmkészítés hiányát a film hiányával, illetve kreatív főcímmel és stáblistával oldja meg. A jelenettel ismét bebizonyosodott, hogy ötletességben, tehetségben Pálfi élen jár, és a Filmalap által támogatott Toldijával valószínűleg ismét bizonyítja a benne rejlő potenciált. A többiek viszont többnyire vergődnek a lehetőség súlya alatt, néhányan egyszerűen nem voltak képesen élni a lehetőséggel, mások (Mészáros Márta, Forgács Péter) kifejezetten megkérdőjelezhető darabokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, s ez alól az sem menti fel őket, ha például Heideggerrel igyekeznek intellektuálisnak látszani. Egy dolog látványosan kiderült: a kényszeresség nem szült közös sikert, a nagy lehetőség kihasználása helyett, közhelyes, modoros és mesterkélt részleteken feszenghet a néző, a fentebb említett jelenetek pedig egyszerűen hazugok, s szükségtelen félelmet szülnek. Kár, hogy ilyen képpel igyekszünk „reklámozni” hazánkat, ezzel a fals imidzzsel megyünk Berlinbe. Egy biztos, Magyarország nem ilyen volt 2011-ben. A filmkészítők pedig az alkotni vágyás látványos és együttes hirdetése helyett a nihilre szavaztak, s mintha azt üzennék – ne legyen semmi. Ez is egy vélemény.
Filmezni bármi áron – Magyarország nem 2011-ben
Tizenegy rendező véleménye Magyarországról, illetve a dolgok állásáról. Szubjektív képsorok és szomorú valóság, avagy a nihil diadala. Ne legyen semmi?!
kgy
Eli Roth amerikai filmrendező 2005-ben Motel címmel bizarr káeurópai horrorfilmet készített. Benne egy pozsonyi jelenetben a sötét, ködös és kietlen utcán a rendőrök az embereket verik és rugdossák, s a jelenet üzenete szerint ezen a vidéken még az igazságszolgáltatás és büntetés végrehajtás is teoretikus fogalom. A végtelenül és gátlástalanul sztereotip képsor persze részben stilizált és a műfajhoz igazított „valóságkép”, másrészt mégis van benne egy jó adag ízelítő abból, hogy bizonyos reflexek szerint az amerikaiak milyennek képzelik mifelénk a világot. Ez a kép viszont egy kívülálló szemével és elképzelése szerint láttatja a vasfüggönytől – szerintük talán még nem is – megszabadult keletet, ráadásul egy fikciós, tömegfilmes műfaj keretei között, ami persze nem menti fel a hazugságot állító alkotót, de aki feltétel nélkül elhiszi a látottakat, s valóságként értelmezi azt, mégis magára vessen. A Magyarország 2011 ezzel ellentétben nemcsak azzal a látványosan vállalt prekoncepcióval készült, hogy hazánk állapotáról valós képet fessen, de készítői magyarok, vagyis azt semmiképp sem lehet állítani, hogy kívülálló laikusok lennének. Nos, a Magyarország 2011 szerint a hétköznapokban az emberek mifelénk fényes nappal az utcán fajtalankodnak, erkélyen megszült gyerekeiket a kukába dobálják, ha pedig nem gyerekeket, akkor kibelezett kecskéket szórnak a szeméttárolókba, és jobb elfoglaltság híján a tetemmel szórakoztatják magukat. Talán az alkotók sem gondolják komolyan, hogy képsorok megfelelnek napjaink valóságával, a film kártékonysága viszont nem vita tárgya.
Dárday István filmrendező, dokumentumfilm készítő adott a hétvégén abbéli véleményének hangot, hogy a magyar filmművészet célja a valóság hiteles ábrázolása, ennek a filmszemlén debütált szkeccsfilm, a Magyarország 2011 nem felel meg. „Magyarország 2011-ben nem volt ilyen” – fogalmazott az alkotó. Igaza van. Szakemberek zömének véleménye, hogy a magyar játékfilmkészítés rendszerváltozás utáni egyik legnagyobb hiányossága a társadalmi, politikai események feldolgozása, reflektálás azokra a problémákra, jelenségekre, amelyeket a mozgókép segítségével lehet kibeszélni. Olajszőkítés, privatizálás, taxisblokád, nagy médiavisszhangot kiváltó bűnügyek és perek, az igazságszolgáltatás fiaskói, politikai blamák mind-mind vászonért kiáltanak, amely lehetőséget kínálna az emberek számára a jobb megértésre, az összefüggések átlátására, az események súlyának hangsúlyozására. Lehet ezt vér komolyan tenni, vagy parabolisztikusan, cinizmussal, netán valóságtól elrugaszkodottan, alkalmasint humorral, vagy malíciával. A lényeg, hogy valahogy. Ebben az értelemben a Magyarország 2011 vállalása szükséges és nemes is lehetne, ám a végeredmény ezzel teljesen ellentétes. Filmezni bármi áron – ez volt Tarr Béla elképzelése a rendezők összehívásakor, ám az ellentmondásosság és egyet nem értés például Jancsó Miklós alkotásában látványosan üti fel a fejét, aki szerint nem is filmezni kell, hanem ordítani. A filmkészítés vonatkozásában egyetértők között is nagy volt a szórás: néhányan komolyan vették feladatukat, és ha nem is kiáltványszerűen fogalmaztak, de kerek, dramaturgiailag működő darabot készítettek. Szabó Simon tétován elvágyódó, s hajóra elszegődni akaró figurájának például sava-borsa is van, bár a vele megfogalmazott jelenség legalább másfél évtizedes itthon. Fliegauf Benedek formai és tartalmi szempontból is törekszik a koncepcióban maradásra, de az ember a nagy semmi érzésével esik át a kisfilmjén. Talán ez egy előtanulmány a Berlinben világpremier játékfilmjéhez, meglátjuk. A leginkább Pálfi Györgynek sikerült megfognia a megfoghatatlant, amikor a filmkészítés hiányát a film hiányával, illetve kreatív főcímmel és stáblistával oldja meg. A jelenettel ismét bebizonyosodott, hogy ötletességben, tehetségben Pálfi élen jár, és a Filmalap által támogatott Toldijával valószínűleg ismét bizonyítja a benne rejlő potenciált. A többiek viszont többnyire vergődnek a lehetőség súlya alatt, néhányan egyszerűen nem voltak képesen élni a lehetőséggel, mások (Mészáros Márta, Forgács Péter) kifejezetten megkérdőjelezhető darabokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, s ez alól az sem menti fel őket, ha például Heideggerrel igyekeznek intellektuálisnak látszani. Egy dolog látványosan kiderült: a kényszeresség nem szült közös sikert, a nagy lehetőség kihasználása helyett, közhelyes, modoros és mesterkélt részleteken feszenghet a néző, a fentebb említett jelenetek pedig egyszerűen hazugok, s szükségtelen félelmet szülnek. Kár, hogy ilyen képpel igyekszünk „reklámozni” hazánkat, ezzel a fals imidzzsel megyünk Berlinbe. Egy biztos, Magyarország nem ilyen volt 2011-ben. A filmkészítők pedig az alkotni vágyás látványos és együttes hirdetése helyett a nihilre szavaztak, s mintha azt üzennék – ne legyen semmi. Ez is egy vélemény.
