Fél évszázad alatt sikerült megoldani, hogy a vetítőgép tökéletes képet adjon, ne gyújtsa fel a házat, és hogy ne kelljen folyamatosan mellette állni vetítés közben. A kései modellek már távirányítóval működtek, megjelent a képernyős, a hangosított és a számítógéppel is összeköthető változat, de az optikai elv ugyanaz maradt, mint a bűvös lámpák korában.
Az első bűvös lámpák
A Kolozsi-gyűjtemény legrégebbi modelljeinek még olyan kéményei (pontos szakkifejezéssel: könyökcsövei) vannak, amelyek leginkább kis kályhákhoz teszik hasonlóvá a vetítőket. Ekkor még szénnel vagy petróleumlámpával világították meg a képeket, és valahogy el kellett vezetni az égésterméket is, ezért volt szükség a könyökformájú csőre, amelyen szépen kipöfögött a felesleg anélkül, hogy a fény is szökött volna vele együtt. Ezekkel a diavetítőkkel még kizárólag üvegképeket vetítettek, egyenként. A tömegtermelés akkor vált lehetségessé, amikor kézi festés helyett matricákkal kezdték el gyártani az üvegdiákat.
Ezek a darabok a 20. század elejéről származnak, de maga a vetítés technikája már sokkal régebben létezett: a laterna magica, a „bűvös lámpa” az ókorban is ismert camera obscura (sötétkamra) utódjaként jött létre valamikor a 17. század folyamán. A gyűjtő elbeszélése szerint ezek a korai vetítők valószínűleg nagyon életlen, homályos képeket produkáltak, és még a 20. század elején gyártott utódaik teljesítménye is satnya minőségűnek tűnik mai szemmel. Még úgy is, ha a mostani, nagyon erős fényforrásokkal próbáljuk végignézni őket.
– Akkoriban még nem a mai képáradatban éltek az emberek, a színes kép kifejezetten ritka volt. A Fotóművészet című folyóirat 1941-es évfolyamában találtam egy leírást egy amatőr társaság által szervezett előadásról, ahol megjelent például Budapest polgármester-helyettese és sok más celebritás is: eseményszámba ment egy vetített képes előadás, tódult rá a közönség – meséli Kolozsi Sándor, aki annak idején meglepően egyszerű úton jutott olyan ritkaságokhoz, mint a kollekció rangidős darabja, egy 1900-ból származó, Németországban gyártott vetítő. A gyűjtő azt mondja: ma már nem vágna bele újra, de harminc évvel ezelőtt még pár száz forintért lehetett szert tenni igazi ritkaságokra. A gyűjteménynek mindössze öt darabja származik Németországból, a többi bolhapiacokról vagy csere útján került hozzá.
Alternatív hasznosítás, avagy kísértet zsebből
A kezdet kezdetén azok a kiváltságosak, akik ismerték a laterna magica titkát, szellemidézésre használták a tudásukat. A források tanúsága szerint egy kisebb iparág épült a természettudományokban járatlan közönség rémisztgetésére. A kezdetleges horrorfilmek terjesztéséért általában a vándormutatványosok feleltek. A képek gyér minősége még jót is tett a sejtelmes hangulatnak, amit azzal is igyekeztek fokozni, hogy függönyökre vagy füstre, gőzre vetítették a képeket. A legismertebb mágus egy belga férfi, Gaspard Étienne Robertson lett, aki Liége-ben, majd később Párizsban idézte meg Dantont, Robespierre-t és más közismert elhunytakat, és ehhez még különböző show-elemeket is társított, mint például kísérteties, elhagyott környezetet és hátborzongató zenét.
Robertsonnak magyar követői is akadtak: egy 1813-ban megjelent, Czövek István által magyarított kötetben, a Hasznos mulatságokban tizenhárom oldalt szentel a szerző „a halottak temetőkertben való feltámasztásának”, mégpedig zsebből. Mármint a laterna magicát kellett a zsebében tartania a szellemidézőnek, és onnan kellett vetítenie a képeket. Kockázatos vállalkozás, ha azt tekintjük, hogy a biztonsági filmek ötvenes évekbeli eljöveteléig a vetítés zseben kívül is tűzveszély játéknak számított.
Ennek ellenére magyar művelője is volt a műfajnak, a Mária Terézia magyar testőrségéhez tartozó Báróczy Sándor testőr-költő például szívesen foglalkozott ilyesmivel, sőt, ő volt a kísértetek tömeggyártásának úttörője: külön katalógusa volt homlokokból, szemekből és más arcrészletekből, és ebből rakta össze a tetszőlegesen választható megboldogultat. Ezekkel a mozaikokkal Báróczy a rendőrségi fantomképkészítés előképe lett: jóval később szintén diavetítővel oldották meg ezt is. Sajnos egy ilyen speciális, rendőrségi célokra készült szerkezethez nagyon nehéz hozzájutni a gyűjtőnek – teszi hozzá Kolozsi Sándor.
És akkor jött a Leica
Kolozsi Sándor úgy mutatja be a Leica-sorozatot, mint a gyűjtemény legértékesebb darabjait, és rögtön hozzáteszi azt is: ha a németeket kivinnék innen, ez a kiállítás elférne két vitrinben, pedig tizenöt ország vetítőgépei sorakoznak ebben a teremben. A fejlett finommechanikai és optikai iparnak köszönhetően mégis a németek voltak a vetítőgépek legfontosabb gyártói a második világháború előtt, és a század második feléből származó vetítők között is többségben vannak az NSZK-ból és NDK-ból származó darabok. Az Ernst Leitz alapította Leica csúcskategóriás márka volt, Szolnokon most 1937–1987-ig készült vetítőgépeikből látható egy sorozat.
Biztosan sokan tisztában vannak vele, hogy a Leica méretet is jelent, a 24*36 milliméter mind a mai napig a negatív film mérete. – Amikor ezt a méretet behozták, még sokkal nagyobb üveglemezméretre dolgoztak a profi fotósok is, és ki is nevették a Leicát, hogy nem lesz ebből semmi – meséli Kolozsi Sándor. De a Leica már 1926-ban kihozta az első kisfilmes vetítőt, hogy bizonyítsa az életképességét. Az elterjedésére még várni kellett, mert ekkor még nem léteztek biztonsági filmek, minden film éghető volt, ezért a vetítés is tűzveszélyes.
Magyarországon 1953 környékén jelent meg a biztonsági film, ekkor terjedt el a dia a háztartásokban is. A Leica-sorozaton másféle fejlődés is megfigyelhető: először még kézi vezérlésű volt minden vetítő, aztán a Leica kitalálta az első diatárat, amelybe egyszerre több diát is bele lehetett pakolni – később több tucat ilyen szabadalom készült. Így forradalmasította a hetvenes években az automata diavetítést a Kodak Carousel-sorozata is: ők függőleges tengely körül forgó körtárba helyezték a diákat, itt már nyolcvan darab is elfért a gépben.
Ekkor persze már nemcsak műanyagkeretes diakockákról, hanem filmtekercsekről is beszélünk: az ötvenes években már a kétéltű vetítőké a terep: filmet és diakockákat is ki lehetett vetíteni velük, vagy járt hozzájuk külön adapter erre a célra. A következő fejlődési szakasz a félautomata-vetítők kora, amikor a diák már tárba vannak rendezve, de még szükség van a vetítő személy közreműködésére. Az ötvenes évek végére pedig megjelennek az első automaták, motoros diaváltással.
Egy kis hazai nosztalgia
Az első magyar gyártmányú vetítőket a Gamma Optikai Művek hozta ki a második világháború után. Készítettek csak filmes és csak keretes diákat lejátszó és kétéltű szerkezeteket is, és Kolozsi Sándor gyűjteményében láthatunk egyet a „nagy diavetítőik” közül is. Ez kétszer-háromszor nagyobb fényteljesítményű volt, és mikroszkopikus metszeteket is ki tudott vetíteni, többnyire az orvosképzésben használták.
Ahogy Kolozsi Sándor elmondja, a legtöbb látogató mégsem a Gamma-vetítőket, hanem a Lemezárugyár nagy szériában kiadott vetítőit ismeri fel a kiállításon, például az összetéveszthetetlen „bogárhátút”: 1953 után, amikor a biztonsági filmek elterjedtek, ezek a vetítők váltak tömegcikké, a Diafilmgyártó pedig elkezdte hozzájuk gyártani a filmeket, és következett a fénykor, amelynek több generáció is részese lehetett.
A kiállítás ezért is fontos lehet, és talán azért is, amit a gyűjtő maga mond: egyre lényegesebb neki, hogy praktikus és szép tárgyak vegyék körül, amelyek a készítőik tehetségéről és lelkiismeretességéről árulkodnak. Felhasználóbarát, jó minőségű terméket akartak létrehozni, hosszú távra, és közben szépen hozzásimultak az éppen aktuális korhoz. A kiállítás utolsó darabja például egy számítógéphez csatlakoztatható diaszkenner, és máris mehet tovább az élet. Reméljük, a vetítők azért maradnak még egy kicsit.
Sorozatunk további részeit itt találják.
