Szeretem a focit – vallja Gálvölgyi János, s kölcsönvéve az idézetet használom az analógiát: szeretem a magyar filmet. Szeretem a magyar filmet, bár „néha kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Szeretem a magyar filmet – ha engedik. A 43. Magyar Filmszemlén ellenben az az ember érzése, hogy a nagy igyekezetben, a filmszakmai összefogás demonstrálása közben épp a gyereket öntötték ki a fürdővízzel együtt. A nettó hat darab játékfilm megnézése (a bruttó hetedik Vidnyánszky Attila Szarvassá változott fiúja lett volna, ami végül nem került a programba, bár addig is csak elvi volt a lehetőség rá) viszont mintha leküzdhetetlen jéghegyként magasodna a néző fölé.
Pénztárban (interneten) jegyet vásárló egyszeri nézőként viszont nehezebb volt, mint gondoltuk: előbb csak az internetes jegyfoglalások omlottak össze váratlanul, majd máris lemaradtunk mindenről. Pedig még csak nincs is szó nagy titokról. Mégis, a nagy nehézségek árán összegründolt ősbemutatók közül az Isztambulból csak egy zártkörű vetítést tartottak (bár másfél hét múlva országos premierje lesz), a Final Cut – Hölgyeim és Uraim játszásához ki kellett cselezni a szerzői jogi akadályokat („Erre az előadásra nem lehet foglalni. Belépőket a pénztárban lehet átvenni. Egy főre 2 belépőt tudunk kiadni.”), így maradt a jp.co.de, a Magyarország 2011, a Drága besúgott barátaim, Az ajtó és az Aglaja. Az első kettő minden tiszteletem ellenére sem játékfilm, a maradék háromból kettőből (Az ajtó, Aglaja) pedig csak egy-egy vasárnap délutáni-esti vetítésre ácsingózhat az összes létező érdeklődő. Ennek szellemében a játékfilmes blokk vetítésein elért teltházak relativizálhatók. A jp.co.de-n pedig az interneten közölttel ellentétben még teltház sem volt (mondjuk kétharmadnyira telt meg a Toldi mozi nagyterme), bár ez valószínűleg legalább annyira betudható a szombat estének, a kései kezdési időpontnak, meg az előre nem kalkulált nagy hónak is. Mindjárt szögezzük le, hogy a jp.co.de nem is játékfilm, legfeljebb kísérleti filmnek nevezhető, s még a hallgatólagos 70 perces minimális játékfilmes hosszt sem éri el (62 perces stáblistával együtt).
Az alkotók ilyesmiket egyébként nem is nagyon állítottak, sőt, a Krétakörös rendező, Fancsikai Péter már a szemle előtt azt nyilatkozta szimpatikusan, hogy filmje mozis pályafutása a Szemlés vetítéssel le is zárul. A jp.co.de zavarba ejtő darab, amiről a vetítés végén találóan mondta azt egy két évtizede a filmszakmában dolgozó forgalmazó, hogy „se tartalom, se forma”. Fancsikai Péter kísérleti filmje fragmentumok sorozata, amelyek nem tudnak és nem is akarnak egymáshoz illeszkedni. Persze ettől a jelenetek köré még lehet ideológiát kreálni, de még inkább kár a gőzért. Az első egysnittes jelenetben egy férfiember angolul igyekszik értelmezni a címet és magyarázni a várható tartalmat, Durkheimtől Bourdieun át Keplerig idézve a tudományt, majd a máris tikkadó nézőt egy telt keblű szőke háromperces maszturbációja rázza fel a következő jelenetben. Később terhes nő obszcén gyerekmondókájától kezdve (Balázska „puncis b…szós kisbaba” rigmussal) kézikamerás-dokumentarista jelenetekig, és prágai metróaluljárós flash mobig terjed a mozgóképes skála ebben az eklektikus kollázsban, ami formanyelvi ismeretről árulkodik ugyan, de egésszé egyáltalán nem áll össze a tudatban.
Így tehát a jp.co.de szombat éjjeli vetítése után kissé zavartan, de máris ráfordultunk a Szemle utolsó napjára, úgy, hogy eddig két „játékfilmet” láttunk és kettő még egyáltalán nem is volt vetítve. A legvégén további három filmmel próbálkozunk: 16.15 Magyarország 2011, 18.00 Az ajtó, 20.00 Aglaja. Ebből kettőre sikerült jegyet szerezni, a harmadiknál pedig „ugyan minden széken ketten ülnek, de megpróbálják elintézni”. A vicc kedvéért mindenki maga találja ki, hogy melyikkel kapcsolatban mondták ezt nekünk.
(jp.co.de – színes, magyar játékfilm, 2012. Rendező: Fancsikai Péter. Forgatókönyvíró: Schilling Árpád, Fancsikai Péter. Magyar Filmszemle.)
