– Beszélgetésünk kezdetén sietett leszögezni, hogy a történészek valószínűleg nem fogják szeretni ezt a könyvet.
– Az ellenállás abból adódik, hogy az irodalomtörténet is konzervatív, a történettudomány meg még inkább. Ez egy ötszáz éves történet. Én kriminalistaként nyúlok a dologhoz, nem vagyok történész. Egy kriminalistának pedig mindig gyanús, ha egy természetes halálok nem egyértelmű. Tíz évig nyomozó voltam, hasonló ügyekben nyomoztam. A történészek ötszáz éve nem tudják megmondani, hogyan halt meg a király. Négy verzió van: szélütés, köszvény, mellhártyagyulladás vagy gyomorrontás.
– Egyik sem kellemes.
– Egyik sem az, valóban, de pusztán az egyikbe vagy a másikba belehalni nem olyan könnyű, mind a négy pedig egyszerre nem lehetett. A könyv végén egy vádiratban felsorolom a bűnösöket. A történettudomány ezzel adós maradt. Némelyik történész azt mondja erre, hogy ötszáz év távlatából már nem lehet megállapítani mindezt.
Garamvölgyi László: A történészeket nem érdekli, hogy ötszáz
éve tartja magát a legenda
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Gondolom, arra azért ön sem vállalkozik, hogy egyszer és mindenkorra megnevezze a gyilkost...
– De, benne is van a könyvben. Az, hogy a történettudomány szerint úgyse fogjuk megtudni, valójában mi történt ötszáz éve, véleményem szerint a történettudomány immanenciájának a cáfolata. Volt egyszer egy miniszterelnök, aki azt mondta, amikor lelőtték Fenyő Jánost, hogy ami itt van, az nem közbiztonság. Nekiment a magyar sajtó és a közvélemény, hogy ön nem mondhatja ezt. A történész sem jelentheti ki, hogy úgysem fogjuk megtudni, mi történt.
– Ezek szerint a nyomok ötszáz év alatt sem hűlnek ki.
– A kriminalisztika is egy történeti kutatás, csak itt nem szellemi archeológia folyik, hanem mindig a tényeket kell megnézni. Fel kell állítani egy prekoncepciót, ami szerint nem tudjuk, hogyan halt meg, és ehhez nem elég azt mondani, hogy természetes halállal. Így viszont máris felmerül az idegenkezűség, és akkor bizony nyomozni kell. Számomra az is furcsa, hogy a történészeket nem érdekli, hogy ötszáz éve tartja magát a legenda Mátyás meggyilkolásáról. A halála után először Rómában jelent meg az a hír, hogy megmérgezték, és a nép körében is azonnal elterjedt ez a nézet.
– Miben más a módszere a kriminalistának, mint a történésznek?
– Észreveszi azt, amit a történész nem. Csak meg kell fejteni a korabeli szövegeket kriminalista szemmel. Bonfininál olvasni, hogy Beatrix úgymond éltető cseppeket önt Mátyás szájába, belefúj a fülébe, mintha segíteni akarna, holott valójában gyilkol, közben a király kezét-lábát is elkötik.
– Nem lehetséges, hogy a történészt sokkal inkább az érdekli, mi lett ennek a halálnak a következménye? Úgy is meg lehetne fogalmazni a kérdést, hogy változtat bármin is, ha kiderül, Mátyás királyt meggyilkolták?
– Hogyne változtatna! Pont az a lényege a dolognak, hogy miért történt a gyilkosság. Bibó István, Hóman Bálint vagy Teleki Pál éppúgy megállapította, hogy Mátyás halála után kezdett vesztébe rohanni az ország. Mátyásnak óriási belső ellenzéke volt, számos merényletkísérlet történt. Ez egy politikai gyilkosság, a szikra viszont Beatrix, a feleség, aki tudja, az utolsó esélye, hogy eltegye férjét láb alól, Bécsben kínálkozik. Elindulnak 1490-ben Budáról Bécsbe, közben megállnak például Visegrádon, ahol Beatrix tanúja lesz, ahogy Mátyás rábízza a koronát Corvin Jánosra. Tisztában van tehát vele, hogy Mátyás ki akarja zárni őt a hatalomból. A cselszövők egyértelműen idegen uralkodót akartak látni a magyar trónon. Beatrix pedig egy követ fújt velük. Szapolyai is részt vett ebben. Mátyás testőrségét kizárták az inkriminált napon. Hozzá kell mindehhez tenni azt is, hogy Mátyásnál jelent meg a magyar uralkodók között először a nemzettudat.
– Ha jól tudom, iskolás kora óta foglalkoztatja Mátyás király halála.
– Igen, ahogy József Attilával is középiskolás korom óta foglalkozom. Gyanús volt, amikor azt olvastuk az iskolában, hogy a halálát követő napon Miskolcon lett volna felolvasóestje, ráadásul éppen akkor indult újra a Szép Szó, kiadták a legújabb kötetét. Felmerült bennem a kérdés: miért akart volna öngyilkos lenni? 1963-ban a Népszabadság címoldalon hozta, hogy megtalálták a dokumentumokat a MÁV irattárában, öngyilkos lett, punktum. Ezt kívánta az ideológia. Mátyásról természetesen szintén tanultam az iskolában, és persze olvastam a róla szóló meséket is. Már akkor arra gondoltam, meg kellett, hogy öljék.
– Ezek után nem csoda, hogy nyomozónak állt.
– Eredetileg újságíró akartam lenni, de abban az időben nem létezett oknyomozó újságírás. 1979/80-at írtunk, és az akkori Magyar Hírlapnál voltam egy évig gyakornok. Az idő tájt láttam Az elnök emberei című filmet, és nagyon tetszett, ahogy az a két újságíró nyomozott, a veszéllyel nem törődve. Pedig akkoriban nem is tudtam igazán írni, annak ellenére, hogy már 18 évesen jelent meg könyvem, de az újságírást nem lehet ilyen gyorsan megtanulni. Azt is mondhatnám, hogy hamarabb írtam könyvet, mint újságcikket. Aztán elmentem nyomozónak.
„A rendszerváltás előtt igenis volt cenzúra, épp erről vitatkoztam nemrég Juszt Lászlóval”
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Mennyire teljesültek az elvárásai? Nem ütközött például túl gyakran falakba az akkori viszonyok között?
– Nyomozó koromban – tudom, hogy nehéz elképzelni – még vezérigazgatót is gyanúsítottam. Senki nem mondta, hogy ezt vagy azt ne hallgasd ki. Olyan azért volt, hogy egy akta nem jött vissza fentről. Egyébként az újságírástól sem szakadtam el ebben az időben. Volt a Zsaru magazinnak egy elődje, a Magyar Rendőr, oda kezdtem el írni. Aztán később egészen a Zsaru magazin főszerkesztői posztjáig jutottam. A rendszerváltásnál hozták létre a sajtóosztályt, akkor kerültem ide. A rendszerváltás előtt igenis volt cenzúra, épp erről vitatkoztam nemrég Juszt Lászlóval a Magánbeszélgetések című műsorban az ATV-n. Akkoriban nem volt bűnügyi tudósító, de voltak újságírók, akiket ismertem. A főnököm időnként behívott közülük valakit, és megkért engem, hogy mondjam el neki a sztorit, mondjuk a Lukács utcai rablógyilkosságét. Az újságíró kérdezett, megírta a cikket. Visszavitte a főnökömnek, aki kijavította, és csak úgy mehetett.
– Szinte az egész ország ismeri az arcát. Ismertek kriminalisztikai kutatásai, írt egyetemei jegyzeteket. Létezik azonban egy álnéven alkotó Garamvölgyi László is, aki – nincs erre szebb szó – ponyvákat ír. Mennyire sikeres szerző Leslie Valley?
– A Halálos gyönyör című könyvem például 69 ezer példányban ment el 1985-ben, de akkor 11 ezer könyvtár volt, s ha csak két példányt rendeltek, már jók voltunk. Ez az aluljáró-irodalom korszaka volt. Ezek nyíltan vállalt ponyvák, bár hozzá kell tenni, hogy amíg Nemeskürty István nem mondta azt, hogy Rejtő Jenő a magyar irodalom szerves része, addig őt se nagyon értékelték, pedig szerintem egyébként a legnagyobb krimiíró.
– Több rendőrről is köztudott, hogy krimiket ír, úgy látszik, ez valamiféle szakmai ártalom.
– Így van, de ezek nálam nagyobb márkák. Ott volt például Mág Bertalalan, Fóti Andor, Mattyasovszky Jenő és az ő Hód könyvei.
– Ön melyik könyvére a legbüszkébb?
– Erre a mostanira.
– A József Attiláról szóló könyv esetében is ezt mondta?
– Azzal a könyvvel nagyon sokat szenvedtem, több mint tízéves kutatás előzte meg. A Mátyásra azért vagyok büszke, mert olyan nyomokat találtam, amiket mások nem vettek észre. Például azt, hogy Szapolyai István, János apja beismerő vallomást tett két héttel Mátyás halála után. Írásban.
– Nem gondolt még arra, hogy egy nagyobb lélegzetű könyvben menjen végig a magyar történelem kriminalisztikailag hasonlóan izgalmas fejezetein?
– Nem, az túl nagy falat lenne.
– Akkor úgy kérdezem, hogy van-e még hasonlóan gyanús történelmi ügy, amit szívesen kinyomozna?
– Több is van, legalább öt könyvet kellene befejeznem. Ott van például a Semmelweis Ignácról szóló könyvem, ami hetvenöt százalékban van kész.
– Ebben az esetben hol a bűntény?
– Megölték. Agyonverték Bécsben.
– Rájött már, hogy mi volt az indíték?
– Persze, anélkül nem kezdek bele egy könyv megírásába. Volt azért olyan kutatásom, ami nem hozott eredményt. A mai napig nem tudom eldönteni például, hogy II. Lajost megölték, vagy tényleg belefulladt a Csele-patakba. Szakmai féltékenység volt egyébként az indíték Semmelweis esetében.
– Mi a helyzet Teleki Pállal? Az ő ügyében is nyomoz.
– József Attila óta rengeteg levelet kapok, amikben felhívják a figyelmemet bizonyos ügyekre. Így figyeltem fel a Teleki-ügyre, ami egy lehetetlen vállalkozás. Van egy búcsúlevél, amit Horthyhoz írt. Viszont előkerült egy második búcsúlevél is, amiben arról ír, hogy mi történik, ha esetleg nem sikerül az öngyilkossága. Úgyhogy nyomoznom kell. Ami még izgat, az a Szent Korona kimenekítésének története, ezen elkezdtünk dolgozni Bereményi Gézával, és aminek a hőse Pajtás Ernő, aki szerintem a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, pedig nem régen hallottam csak róla.
– Szokott krimiket olvasni?
– Sokat olvasok, de sajnos leginkább szakirodalmat. Ahogy mondtam már, Rejtőnél nincs nagyobb krimiíró. Számomra még Mario Puzo Keresztapa című könyve az etalon. Hozzáteszem, én a szakdolgozatomat az egyetemen a szervezett bűnözés kriminológiájáról írtam.
– Sokan hiányolják a kortárs magyar krimit. Nem gondolt még arra, hogy belevágjon?
– Nem tudnék írni ilyet. Dokumentarista módon fel tudom dolgozni az ügyeket, de ahhoz más tehetség kell, hogy a figurákat felépítse az ember.
– Az elmúlt húsz év magyar bűnügyi krónikájából melyik az az ügy, ami a leginkább krimiíró után kiállt?
– A móri bankrablás, amiről írtam is egy szakmai könyvet, de azt meg lehetne írni regényként is. Én például nem a két rabló szemszögéből írnám meg, hiszen Európa kriminalisztikájában példátlan, hogy nyolc embert megölnek. Ez lélektanilag nagyon érdekes kiindulópont. Három éve írtam az utolsó bűnügyi regényemet, A rendőrség megköszöni címűt, az a legjobb ilyen jellegű könyvem. Nagyon sok tapasztalat van benne, és ott látszik a szervezett bűnözés és a közélet összefonódása. Azért is játszódik külföldön.
