Jelenések könyve az autós büfében

Ez a hurutos hang még egy slágert sem tud elrontani. Mark Lanegan hetedik lemeze úgy tisztult le, hogy még mindig karcol.

A morózus férfi nyugodtan lehetne akár Mark Lanegan is, akinek most jelent meg hetedik, Blues Funeral című szólólemeze. A hetes szám ugyan még nem mond semmit, ahogy az sem túl érdekes, hogy az első korongját 1990-ben jelentette meg. De az már talán jelzésértékű, hogy egy bizonyos Kurt Cobain háttérvokálozott rajta. Bizony, ez a meglehetősen szószátyár figura még a kockás inges, tépett farmeres grunge-korszakból maradt itt nekünk, akkor még a Screaming Trees nevű csapatával próbálta meghódítani a világot, vagy legalábbis az MTV-t.

Ezzel 2000-ig próbálkozott több-kevesebb sikerrel, közben folyamatosan adta ki saját neve alatt futó lemezeit, amelyek már inkább az olyan dekadens dalszerzők örökségét követték, mint Tom Waits vagy Nick Cave. Hangja is olyan reszelős, mint a rőt bohócé, ezért előszeretettel hívják meg vendégszerepelni a Queens Of The Stone Age-be például, ahol új dimenziókat ad még egy egyszerű ZZ Top-nótának is.

A Soulsavers dalnokaként pedig megmutatta, hogy egy igazi slágert még az ő hurutos hangja sem ronthat el – ez volt a Revival.

A Belle and Sebastianből ismerős Isobelle Campbell-lel pedig remekül hozzák a szépség és a szörnyeteg megunhatatlan kettősét – nem nehéz kitalálni, hogy a negyvenkilós Ron Pearlman-dublőr melyik figurát alakítja a duettben. És legalább ilyen jó ellenpont volt Greg Dulli mellett a The Gutter Twinsben.

Utóbbi formáció lemezei ugyan még mindig Lanegan legletisztultabb munkái, ám az érthetetlenül giccses borítójú Blues Funeral azért felveszi velük a versenyt. Ami azért érdekes, mert ez egyrészt a legváltozatosabb albuma az ellensburgi trubadúrnak, másrészt Alain Johannes producer profizmusa nem csiszolta le azt az amatőr bájt, amit csak egy korábbi Lanegan-dalcímmel tudok körülírni: Whiskey for the Holy Ghost. Úgy tisztult le, hogy még mindig karcol. Igazi, 21. századi vágáns blueszal van dolgunk tehát, ahol magától értetődő természetességgel váltakozik a könyörgés, a bűnbánat, a lázongás, a beletörődés és az önsanyargatás.

És ehhez itt van a Gravedigger’s Song zakatolása, a Bleeding Muddy Water búgása, a St. Louis Elegy kattogása, a Harborview Hospital U2-s (és ennek ellenére jó) csilingelése, az Ode To Sad Disco pedig akár Goldfrapp-nóta is lehetne – de hát nem az. Lanegan pedig lehet, hogy per pillanat tényleg valami autós büfében lökdösi a kávéspoharát, de február végén Európába jön. Autós büfében ugyan nem fog fellépni, de cigaretta lesz a kezében, amin ott lesz a kereszt, ez tuti.