Wonderwall, Champagne Supernova, Go Let It Out – a feloszlott Oasis vezetője klasszikus dalok egész sorát írta meg az elmúlt másfél évtizedben, amelyekkel a kilencvenes évekbeli angol (pop)kulturális feltámadás, a grunge-tól visszahódított rockzene és a Cool Britannia szimbóluma és reklámarca lett Noel Gallagher. Az észak-angliai Manchesterből, munkásosztályból származó Gallagher tökös avagy érzelmes dalai mellett a mosdatlanul őszinte szájáról volt ismert, amivel mindent és mindenkit elhelyezett a szerinte megérdemelt polcokon – az angol bulvársajtó nagy örömére. A Cool Britannia a thatcherizmus utáni blairizmus, az új Munkáspárt kulturális ideológiája lett, amivel megteremtették a sokszínű, multikulturális, befogadó London és Nagy-Britannia imázsát. London ma is a világ egyik közepe, de a világ, s benne az emberek változnak.
Így járt Noel Gallagher is. Ha a Daily Mailnek adott nagyinterjújáról lehántjuk a „régen minden jobb volt” felfogást, ami elkerülhetetlenül ott van egy bizonyos életkor után a legtöbb ember fejében, akkor is érdekes dolgokat mond Gallagher. A 44 éves zenész, akit a kilencvenes években maga Tony Blair keresett meg, hogy együtt pózoljanak sajtófotókon, ma már a brit baloldal máig ható mumusának, Margaret Thatchernek az időszakán nosztalgiázik. „Thatcher alatt nőttünk fel. Akkor még volt erkölcse a munkának. Ha munkanélküli voltál, azzal voltál elfoglalva, hogy találj magadnak melót. Na most, ezek a Munkáspárt meg a koalíciós dolog idején felnövő kölykök azt mondják: »Felejtsd el, nem érdekes! A tévében akarok lenni.« Régen más volt a gondolkodás.” Gallagher szerint bár Thatcher vasrúddal kormányzott, az ő idején nagy, sokszínű és progresszív művészet született. „Most viszont senkinek nincs semmi mondanivalója. Írni egy dalt? Nem, kösz, inkább elmondom a Twitteren. Szomorú, hogy több ember retweetel, mint amennyi lemezt vásárol.”
Az évekig a pia, a bagó és a drogok háromszögében forgolódó rocksztár ma már tiszta fejjel beszél arról, hogy a maga részéről lezárta a botrányokat, a személyeskedéseket, a zűrös éveket. A gyerekeit pedig privát iskolába íratja: „Nem akarom, hogy hazaérkezve úgy beszéljenek, mint Ali G.„ Ahogy azt sem akarja, hogy olyan helyre kelljen iskolába járniuk, ahol fémdetektoron kell keresztülmenniük a belépéshez. Gallagher szerint az egyik helyi iskola előtt rohamrendőrök gyülekeztek egy reggel, bandaháború miatt. „Inkább adom olyan iskolába a gyerekeimet, ahol orosz oligarchák gyerekeivel lehetnek együtt.” A józanná vált sztár már látja a félresiklott brit világot: „Augusztusban európai turnén voltam, és a zavargásokról kérdezgettek engem. A világon máshol, Szíriában és Egyiptomban a szabadságért zavarognak, ezek a kölykök Angliában meg a melegítőkért zavarognak. Ez kínos.” A korábban Blairrel barátkozó Gallagher elárulja: a legutolsó választásokig mindig a Munkáspártra szavazott, „de minden hitemet elvesztettem a Munkáspártban”. A zenész szerint a baloldali pártnak szégyellnie kellene magát, hogy ide süllyesztette az országot.
Hogy Noel Gallagher tényleg konzervatívvá vált volna? „Ne használd ezt a szót” – mondja a kérdezőnek a zenész. Használjuk akkor mi, persze csak kisbetűvel, abban az értelemben, amennyire minden józan (vagy kijózanodott) elme konzervatív valamennyire. A kilencvenes évekbeli balos popkulturális hullám sztárja felnőtt, körbenézett, és olyannak látta a világot, saját országát és önmagát, amilyen. Az interjú alatti kommentháborúból látszik, hogy továbbra is megosztó személy marad, csak kicsit máshogy: van, aki most csalódott benne, hogy elárulta a toryellenes munkásosztályt; mások viszont üdvözölték a felébredését. Noel Gallagher addig is zenél tovább, Oasis utáni egyszerű, gitárpopos stílusában a rohanó világról, lelket felemésztő viharokról, embereket figyelő tévékről, a te meg én haláláról a High Flying Birds nevű új zenekarával.
