Charles Krause „Reporting Fine Arts” címen saját honlapot is indított, amit kizárólag művészeti eseményeknek, kiállításoknak szentel korábban megszokott, módszeres oknyomozó munkájához méltón. A politikai plakátok sokáig érintetlen területnek számítottak. A mára kissé poros „politikai korrektség” korszakában a totalitárius mozgalmak, vagy a pártok kampányai még akkor sem számítottak „művészetnek”, ha a plakátokat neves alkotók tervezték. Az utóbbi években azonban több folyamat együttes hatására megnyílt a piac a politikai grafikák előtt. Tavaly decemberben egy, a lengyel szolidaritásról készült tárlattal, Jerzy Janiszewski műveivel nyitotta meg kapuit Washington D.C. első, egészében politikai poszterekre specializált galériája.
Elsőként a dizájn divatja kellet ahhoz, hogy a tervezőgrafika területeinek egészét más megvilágításban vizsgálják az érdeklődők és a művészek is. A filmposzterek világa korábban sem számított ismeretlen területnek a műgyűjtők körében, de sokkal inkább a film oldaláról közelítettek, s nem a plakátművészet felől. Ez az ezredfordulón gyökeresen megváltozott, hiszen a rég elfeledett filmek, zsánerek kapcsán a retróposzterek berobbantak a piacra. Egy-egy filmplakát ekkor már több tízezres tételt jelentett, néhány ritkaság, relikvia pedig egészen csillagászati áron kelt el. A politika azonban kimaradt ebből a hullámból.
Aztán az elmúlt években több kutatás is foglalkozott a 20. század politikai művészetével. A kilencvenes évek végén Toby Clark tollából már megjelent Art and Propaganda in the Twentieth Century címmel egy összefoglaló kötet, de kellett az internet is ahhoz, hogy ez a piac erőre kapjon. Internetes galériák tucatjai árusítanak ma már posztereket. Európa és a tengerentúl után Budapesten is megjelentek a kifejezetten műgyűjtők számára árusító „plakátgalériák”, ahol immáron nem szuvenírként, hanem műtárgyként árulják a politikai posztereket. Ezekben – egyelőre – főleg a turisták vásárolnak, s hazánkban még ódzkodnak a nagyobb galériák, múzeumok attól, hogy a politikai művészet emlékeit elénk tárják. 2008-ban, a Victoria & Albert Museumban már foglalkozott egy nagy tárlat a hidegháborús modernizmussal, ahol a képző- és iparművészet, valamint a dizájn egészének politikai dimenzióit vizsgálták.
Egy-egy kommunizmus-korabeli propagandaposzter igazi kincs, de igazából egy tejes kiöntőben, egy hanglemezborítóban, egy autó karosszériájában is bőven ott rejlik a múlt – a hidegháború beette magát még a ruháink szövetei közé is. Ilyenformán a tavaly megnyílt galéria célja is ezt a tematikát kibontani, s a világ minden tájáról összegyűjteni a politikai tárgyú műkincseket.
Számunkra, magyarok számára az 1956-os forradalom idején készült „ellenpropaganda” emlékei különösen értékesek, lévén kevés készült belőlük, és még kevesebb maradt fenn. Amíg azonban nem jön el a korszak újraértékelésének ideje, addig se szégyelljük múltunkat. Talán pár éven belül nálunk is kibontakozik ez az új divat, s anélkül „gyönyörködhetünk” a 20. század politikai plakátjainak és propagandatárgyainak látványvilágában, hogy félnünk kellene attól, hogy életre kel újra a sötét diktatúra.
