Csupa szeretet, csupa báj – The Artist – A némafilmes
A némafilmes Hollywood egyik legdicsőbb korszakába repít vissza. A húszas évek közepén járunk. A sztárkultusz már tombol, hatalmas karrierek születnek, ragyogó csillagok szórakoztatják a tömegeket, ám már egyre többet beszélnek egy új találmányról, a hangosfilmről. A némafilmkorszak sztárjai persze csacskaságnak tartják a technikai fejlesztést, s megingathatatlannak vélik saját nimbuszukat. Ám még a vezető némafilmsztár is partvonalra kerülhet, ha a nézők az új filmkészítési módszerrel új csillagokra vágynak. Így jár A némafilmes hőse, aki a csúcsról kénytelen megjárni a poklot, amikor a hangosfilm idején egyszeriben nem számítanak rá többé. S bánatában még az igaz szerelem sem jelent számára vigaszt, pedig felkaroltja még nála is nagyobb karriert fut be, aki egyetlen pillanatig sem felejti el, hogy kinek tartozik hálával sikereiért. Hazanavicius filmje klasszikus romantikus mese filmtörténeti közegbe ágyazva, ami erős kontrasztként a számítógépes trükkök és a 3D fénykorában tér vissza a gyökerekhez. S pontosan azokat az érdemeket csillogtatja meg, amelyek az új technikákkal szorulnak háttérbe: okosan megírt forgatókönyv, erős színészi játék, tudatos és kreatív rendezés, a képek erejében való hit. Így nehéz lenne csak az egyébként fantasztikus Jean Dujardin és Bérénice Bejo (valamint Uggie kutya) játékát méltatni, vagy a rendezőt dicsérni a hihetetlen vállalásért, hogy fekete-fehér némafilmet forgasson. A némafilmes igazi iróniája, hogy a hollywoodi némafilmkorszak tökéletes megidézését a litván felmenőkkel bíró francia Michel Hazanavicius követte el, így az európai filmkészítés egy gyöngyszemét emeli piedesztálra az álomgyár. Igaz, ettől még A némafilmes tökéletes reklám az amerikai stúdiórendszer számára, amely bár fekete-fehér és némafilm, nem lesz elrettentő egyetlen néző számára sem. Annyi szeretet és báj ugyanis régen gyűlt össze egy filmben, mint Hazanavicius mozijában.
Hosszan, sorozatosan – Aurora
Christi Puiu a román újhullám első sikeres darabjának, a Zseton és betonnak a rendezőjeként vált nemzetközileg is ismertté, majd a Lazarescu úr halálával Cannes-ban nyert és két Európa Filmdíjra is jelölték. Az Aurora 2010-ben volt Cannes egyik kedvelt darabja, de a több szempontból is embert próbáló darab inkább fesztiválfilmként működött az elmúlt két évben. Ennek egyik oka, hogy a játékfilm hossza három óra, története pedig legalább annyira nyomasztó, mint a Lazarescu úré, így a vállalkozó szellemű néző igazán rútul érzi magát az Aurora mozis megtekintése után, még ha szakmailag remek darab is Puiu filmje. A román művész a rendezés és a forgatókönyv megírása mellett ezúttal a főszerepet is maga játssza, aki nem más, mint egy sorozatgyilkossá váló mérnök. Mindez a rendezőtől megismert korábbi lassú sodrású történetmeséléssel, hosszú beállításokkal, szenvtelenül és ridegen. Az Aurora klasszikus művészfilm, de a jobbik fajtából.
A tökéletes antirandi-film – Shame – A szégyentelen
Unalmas dolog, hogy mindig a filmcímek fordításán kell rugóznunk, de ez esetben is félrevisz a magyar változat: főszereplőnk nem szégyentelen. Legalábbis nem kevésbé, mint amilyenek mi magunk vagyunk/tudunk lenni. A szégyen viszont ott van élete minden rezdülésében, a steril irodabelsőben végzett nagyon fontos munka órái alatt éppúgy, mint amikor hivatásos pornósokat megszégyenítő profizmussal lepedőakrobatázik – általában szintén megszállott kéjűzők vagy prostik társaságában. De beleférhet még sok minden más is, ameddig a gyomor bírja (a nézőé). Brandon ugyanis szexfüggő. Ezt is szégyelli, de van még itt valami sötét titok, valami mélyen lappangó lelki lidérc, ami miatt hősünk retteg az érzelmi elköteleződéstől, helyette egyik kielégüléstől szalad a másikig. És ez a múltbéli kísértet egyszer csak alakot ölt: felbukkan Brandon húga, Sissy, hősünk IKEA-katalógusba illően rendezett élete ettől bukfencezik egy nagyot, és még ijesztőbb mélységek tárulnak fel. A Shame nem rossz film, és mégis marad utána valami hiányérzet – mintha az utolsó pillanatban úgy döntene a rendező, mégse kell annyira mélyen a felszín alá menni. Kár, mert Michael Fassbender tisztesen teljesít (nagyon is!), és a filmben adódik néhány igen erős pillanat – az, ahogyan Sissy énekli a New York, New York-ot, például felejthetetlen. Sem le-, sem rábeszélni nem szeretnénk senkit: a Shame kilóg a filmdömpingből. Randizók, melegségre és meghittségre vágyók messzire kerüljék!
Csipetnyi Almodóvar Zágrábban – Családban marad
A film alapján bizonyos: a szerb értelmiségiek szeretik szűk körben kiélni vérmes hajlamaikat, itt bizony mindenki egymás sógora a lyukak körül, talán ezzel is lehet spórolni a benzinpénzen. Nikola is csak teoretikusan utazgat külföldre bájos nejét, Anamariját és a polgári kényelmet hátrahagyva, valójában csak Zágráb-külsőig jut, ahol már várja a másik családja: Latica meg a közös gyerek. Ja, de közben a neje is terhes, ám nem találnák ki, kitől: hát tulajdon bátyja, Braco vicceli meg kéjsóvár Nikolánkat, aki részegen elfelejti örökítőanyagát a kikészített műanyag pohárkába helyezni (másnap kell leadni a dokinak), de a brúder teljesít helyette is. Még jó, hogy boldogult ifjúkorában Nikola hetyegett Braco jelenlegi feleségével, Martával, így Braco is kakukkfiókát nevelgetett. Még szerencse, hogy a testvérpár apja a film elején hunyt el, mert nagy matador volt ő is, Anamarija tudna erről mesélni. Egy ilyen sztori játszódhatna Párizsban is, valamelyik kritika ugyan a skandinávokat emlegeti (szerintem alaptalanul), akkor már itt-ott egy nagyon pici Almadóvar-utánérzés, de csak egy pöttynyi, de hogy ebben a filmben mi a szerb a színészeken kívül? Nehéz megmondani. Az biztos, hogy fogatlan, pipázó cigány asszonyra, meg a rezesbanda elől szétugráló libákra most nem érdemes számítani. Nézhető, nyugatiasan steril mozi ez, de nem nélkülöz némi bájt sem – egy álmos délutánt azért megér feláldozni érte.
