Prolidüh, IRA-terror, vér és halál

Margaret Thatcher forrongó belpolitikai viszonyok között kezdte meg miniszterelnökségét. A filmgyártás pedig gondosan dokumentálta a legfontosabb jelenségeket és eseményeket. Összeválogattuk a témával foglalkozó legemlékezetesebb mozikat.

Apám nevében (1993)

Az egyik leghíresebb bírói baklövés áldozata volt Gerry Conlon, akit negyedmagával tévesen ítéltek el a guildfordi bombamerénylet és két további 1974-es robbantás miatt. A merényletekkel megvádolt úgynevezett Guildfordi Négyeket 1975-ben ítélték el, mellettük hét további családtagot is vád alá helyeztek bűnrészességgel vádolva, majd koholt vádak alapján ítélték el őket. Az IRA folyamatosan jelezte, hogy ártatlanokat vádoltak meg, de az erőszakkal és tettlegességgel kicsikart vallomások elegendőnek bizonyultak a fiaskóhoz. A példastatuálás az évek folyamán visszaütött. Conlon szintén elítélt apja a börtönben meghalt, a vád apránként összeomlott, így 1991-ben kénytelenek voltak felmenteni valamennyi elítéltet, akik egy része időközben már letöltötte kiszabott börtönbüntetését. Jim Sheridan filmje szikár őszinteséggel mutatta be a megtörtént eseményeket és a léhűtő Conlont, aki semmirekellő volt ugyan, de nem terrorista. A család életének összeomlását hitelesen ábrázoló film főszereplője a remeklő Daniel Day-Lewis, az ügyvédjét Emma Thompson alakítja. A mai napig a téma legjobb filmjeként emlegetik a hét Oscar-jelölt Apám nevébent, de Sheridan sem készített soha többet ilyen jó filmet.

Őt is anya szülte (1996)

A Bobby Sands 1981-es éhségsztrájkjának történetét feldolgozó filmben Helen Mirren anyai nézőpontjából látjuk az eseményeket. Sands az IRA elítéltek terroristaként való fogva tartása és annak körülményei ellen kezdett éhségsztrájkba a hírhedt Maze fegyházban, ahol 1981. május 5-én halt meg. Ezzel az esettel kapcsolatban nyilatkozta Margaret Thatcher akkori miniszterelnök, hogy nem tárgyalnak terroristákkal. A haláleset a nemzetközi figyelmet Nagy-Britanniára irányította, s a média egyrészt az éhségsztrájkok értelmét firtatta, másrészt támadta-dicsérte a konzervatív kormányt határozottságáért. A rendező az a Terry George, aki Belfastban született és az Apám nevében és az Őt is anya szülte mellett A bunyós forgatókönyvét is jegyezte, így a téma elkötelezett krónikásának nevezhető.

Éhség (2008)

Az elsőfilmes Steve McQueen 2008-ban vette elő ismét Bobby Sands témáját, s az 1996-os Őt is anya szülte után ezúttal Sands tettére és lassú halálának aktusára koncentrált. A Bobbyt alakító fiatal Michal Fassbender a method acting legszebb napjait idézve fogyott csont soványra a szerep kedvéért. A remek színészi játék mellett a naturalista rendezést is dicséret illeti, nem véletlen a Cannes-ban elsőfilmesnek járó Arany Kamera díj elnyerése, és az év felfedezettjének járó Európa-filmdíj. Az Éhség képsorai bekúsznak az ember tudatába és tartósan ott maradnak. Kifejezetten erős idegzetűeknek szóló, roppant emlékezetes mozi.

A bunyós (1997)

Az Apám nevében sikere biztosan szerepet játszhatott abban, hogy négy évvel később elkészült A bunyós, amelyben a rendező, a forgatókönyvíró és a főszereplő ismét összeállt egy hasonló témájú film elkészítésére. A bunyós jó film, de nem közelítette meg az Apám nevében sikerét és színvonalát. Ezúttal Daniel Day-Lewis egy 19 évesen elítélt IRA aktivistát formál meg, aki 14 évnyi börtönbüntetés után szabadul, s új életet kezdene. Régi munkáséletét kezdené újra, s bokszolókarrierje felmelegítése mellett egy kölyköknek szánt boksztermet is nyit. A film arról szól, hogy az IRA kötelekéből nem lehet csak úgy kilépni, hiszen a férfi hiába akarja a boksztermet mind a katolikusok, mind a protestánsok számára nyitottá tenni, a volt IRA tettestársai előbb szép szóval, majd a hagyományos eszközökkel igyekeznek jobb belátásra bírni. A bunyós ilyen tekintetben a kiábrándultság filmje, s az élet árnyoldalát belülről mutatja meg a terror korából, ahol a film üzenete szerint nincs menekülés a politikai erőszak elől.

Síró játék – The Crying Game (1992)

A Síró játék kétségtelenül az egyik legrendhagyóbb és innovatívabb film, ami az IRA-ról készült. Az író-rendező Neil Jordan filmjében egy IRA terrorista és társai foglyul ejtenek egy brit katonát. Az összezártság időszaka alatt mindkét oldal emberi motivációi felszínre kerülnek, s valamelyest értelmet nyernek az ellentétes gondolatok mozgatórugói. Amikor a brit katona és egy híján a fogva tartók is meghalnak, az egyetlen túlélő terrorista sikertelenül próbál meg szabadulni az emlékektől és a brit katona hatása alól, így úgy dönt, hogy felkeresi annak barátnőjét. Mikor pedig viszonyt kezdeményez vele, kiderül a nőről, hogy igazából férfi. A terroristát alakító Stephen Rea és a brit katonát megformáló Forest Whitaker élete legjobb teljesítményével teszik emlékezetessé a filmet, amely az IRA-brit hadsereg harcán keresztül közvetlenül és közvetve is beszél a másságról. Jordan a forgatókönyvért Oscar-díjat kapott, a közvélemény számára pedig évekig beszédtémát adott ez a megosztó alkotás. Nem véletlenül utasította el valamennyi stúdió a forgatókönyvet a filmbeli csavar miatt, amely a körülötte kialakult polémia miatt megdöbbentő kasszasiker lett (62 millió dolláros bevétellel). Kellő kárpótlást nyújtva a rendezőnek, aki alig kétmillió fontos költségvetését is alig tudta egyben tartani.

Véres vasárnap (2002)

A Thatcher kormány terhes öröksége volt a Véres vasárnap, amelynek filmfeldolgozását az utóbb hollywoodi sztárrendezőként Bourne-filmek készítéséig jutó Paul Greengrass vállalta magára. A számos alkalommal feldolgozott tragédia 1972. január 30-án következett be Észak-Írországban, ahol civil tüntetők békemenetét verte szét a brit hadsereg. Összesen 13 halálos áldozatot követelt a katonai közbelépés, többségük tizenéves tinédzser volt. A Véres vasárnap erőszakja indította el az IRA radikalizálódását, de a katolikus front bizalma is megroppant a brit hadseregben. Az eset nagy nemzetközi felháborodást váltott ki és a művész megmozdulás is példátlan volt: a U2, John Lennon és a Black Sabbath is megemlékezett zenei munkásságában a tragédiáról. Greengrass filmje dokumentarista megoldásokkal, kézi kamerás felvételekkel igyekszik az élmény közeliséget megalapozni, ami berlini Arany Medvét ért a készítőknek.

Fújhatjuk! (1996)

A Thatcher nevével fémjelzett és vasszigorral levezényelt gazdasági reformok a legsúlyosabb csapást az idejétmúlt bányaipar dolgozóira mérték. A munkanélküli segélyért sorban álló vagy éppen a rendőrökkel közelharcot vívó bányászokról készült fotók és filmfelvételek a korszak emblematikus dokumentumai. A Fújhatjuk! legalább annyira szól a közösségben rejlő erőről és a tűzön-vízen át megőrzött emberi méltóságról, mint a munkásosztály élet-halál harcáról. A kivételesen egészen szellemes magyar cím egyszerre utal a bányászokból álló fúvószenekarra és a film végső soron mégiscsak keserű végkifejletére. Az idős és beteges Dany vezette zenekar ugyan eljut az áhított versenyre, de a yorkshiri szénmezők felett akkor is ítéletet mond a modernizáció. A helyzetet csak bonyolítja az (észak-angol mércével) csinosnak számító Glória feltűnése is, aki beszáll a bandába, de kiderül, más szándékai is vannak. Dany szerepében Pete Postlethwaite alakít nagyot, és megcsodálhatjuk, milyen volt még pimaszul prolis sármjával a fiatal Ewan McGregor.

Alul semmi (1997)

Van egy csodálatos jelenet a filmben: állnak a meggyötört, lehajtott fejű férfiak a munkanélküli központban, majd egyszer csak felcsendül Donna Summers dala (Hot Stuff), és néhányan közölük elkezdenek összehangoltan mozogni a zene ritmusára. De addigra már túl vagyunk számos könnyfakasztó percen. Kevés az ilyen őszinte kacajra és együtt érző sóhajra egyszerre fakasztó keserédes komédia. Már az alapötlet is remek: munkájukat elvesztő acélgyári munkások chippendale műsorral kívánnak könnyíteni anyagi helyzetükön. Beesett mellkas, kappanháj, rossz tartás – mit se számít, a lényeg abban a küzdelemben rejlik, amíg ezek az egytől-egytől flúgos figurák folytatnak addig, amíg el nem jutnak a színpadra. Ismét csak a méltóság megőrzése a tét, ami visszatérő eleme a korszakban játszódó filmeknek. Az Alul semmi mély empátiával mutatja be, ahogy a vert helyzetbe került, egyszerű és a minden simlis vonásuk ellenére is tisztességes kisemberek felülemelkednek félelmeiken.

Billy Elliot (2000)

Egy kisfiú megőrül a zenéért és a mozgásért. Jobb helyeken a szülők ilyenkor boldogan bízzák tehetségesnek látszó utódjukat a szakemberek kezére. De mi van akkor, ha ez a kisgyerek Észak-Angliában él, az apja meg a bátyja pedig bányászok, akiknek a napi rutinjához a rendőrökkel való dulakodás is hozzátartozik. Nem árulunk el nagy titkot: a család nehezen birkózik meg a helyzettel, mi szerint a kis Billyt jobban vonzza a balett, mint a boksz (és akkor még nem létezett Schorbert Norbert meg az Aerobik mix, hogy a kettőt összekapcsolja). Szerencsére a kőkemény apai szív lágyítható, és az összefogás ereje ebben a filmben is diadalra juttatja az arra érdemest. Csak addig van hátra van némi dráma, remek színészi alakítások és jól adagolt humor is. A film, akárcsak Billy, a színpadot is meghódította: évek óta játsszák világszerte a belőle készült musicalt.

Ez itt Anglia (2006)

Talán még mindig sokak nem tudják mifelénk, hogy a skinhead nem volt mindig szitokszó. A mozgalom gyökerei egészen az 50-es és 60-as évekig nyúlnak vissza, és akkoriban még nem a rasszizmus, hanem a reggae és a ska zene szeretete, valamint a szegényebb rétegek dacos ellenállása mozgatta. Később azonban egyre inkább teret nyert közöttük a különféle bevándorlókkal, elsősorban a pakisztániakkal szembeni erőszak és a mozgalom többféle irányzatra esett szét. Az Ez itt Anglia is egy ilyen szembenállásra hegyezi ki a cselekményt. 1983-ban járunk, a 12 éves Shaun édesanyjával él egy tengerparti kisvárosban – apja a falklandi háború áldozata. A magányos kissrácot egy összetartó és barátságos skinhead-közösség fogadja be. Az ártatlanság elvesztése azonban nem csak a csajozásban és a piázásban merül ki: egy nap feltűnik a börtönviselt Combo és vele új, sokkal erőszakosabb korszak kezdődik. A filmet annyi mindenért dicsérhetnénk, hogy elég legyen annyi röviden: kötelező.

Az ördög maga (1997)

Ez lenne válogatásunk +1 filmje. Kilóg, nem is jó, de legalább passzol hozzá a képaláírás: ahogy azt Hollywood elképzeli. Mármint az IRA-kérdést. És figyelem: ki más is lehetne az egyik legveszedelmesebb terrorista a földön, mint az (akkor még) angyali arcú Brad Pitt. Aki jól átveri a becsületes és átlagos New York-i rendőrt, aki nyilván nem lehet más, mint Harrison Ford, és aki jóhiszeműen házába fogadja az északír felforgatót. A téma és a neves (vagy éppen akkoriban nevet szerző) filmsztárok találkozása persze még nem volt önmagában halálra ítélve, de sajnos az összkép egy elég közhelyes és a biztonsági megoldásokat választó film lett, amolyan hétvégére választható „nézzünkvalamit” mozi valamelyik kábeltévé műsorán.

---

További érdekfeszítő filmcsokraink itt olvashatók.