Tíz némafilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz!

Az Oscar-esélyes The Artist – A némafilmes magyarországi bemutatója kapcsán mi is időutazást tettünk, s megvizsgáltuk a kort, amikor a legjobb némafilmek készültek.

Freddie Mercury kedvence – Fritz Lang: Metropolis

A Metropolis a húszas évek és a német expresszionizmus emblematikus darabja, az egykori Queen frontember Freddie Mercury kedvence, s a Fritz Lang-életmű vitathatatlanul legjobb mozija. A sci-fi műfaj egyik korszakos történetében a gazdagok a felszínen élik gondtalan életüket, míg a szegények a föld mélyén robotolnak, s várják a messiást, aki elmossa a két kaszt közötti különbséget. Lang különösképpen nagy hangsúlyt fektetett az utópisztikus városkép megalkotására, amelyben nagy segítséget jelentett számára építész előképzettsége. A fantáziavilág, az alá-fölérendeltségi viszonyok plasztikus ábrázolása, valamint a szabadságvágy megjelenítése a mai napig örökzölddé teszik a Metropolist.

Vérszívó a vásznon – Friedrich Wilhelm Murnau: Nosferatu

Friedrich Wilhelm Murnau igazi őstehetségként mutatkozott be a német filmgyártásban, majd amerikai munkássága is fényesen alakult, így csak sejtéseink lehetnek, hogy mekkora karriert futhatott volna be, ha 43 évesen nem hal meg egy autóbalesetben – bár így is a némafilmkorszak egyik legnagyobb rendezőjének tartják. Sokak szerint legjobb alkotása a Virradat (amely az első Oscar-gálán a legjobb „szerzői film” Oscart nyerte), mások Az utolsó ember című kammerspielfilmjére esküsznek (amely a képek erejével, képközi feliratok nélkül mesél el egy történetet), mi a Nosferatut emeljük ki. A filmtörténet első igazi egész estés Drakula mozija (a magyar Lajthay Károly megsemmisült Drakula-filmje után) a fény-árnyék játékok remek kihasználásával, kiváló atmoszférateremtéssel és a klasszikus Drakula toposzok legelső ábrázolásával vált örökre emlékezetessé. Bár Lugosi Béla nem szerepelt ebben a filmben, mégis korszakosnak kell neveznünk.

Teljhatalmú forradalmár – D.W. Griffith: Türelmetlenség

D.W. Griffth Porter után az első igazi amerikai rendező volt, aki a kor formanyelvi ismereteit maximálisan kihasználta, s tudatosan alkalmazta őket. Az Amerika hőskorával megteremtette a monumentális történelmi film máig érvényes hollywoodi sémáját, s egy időre a rendezők kezébe adta a teljhatalmat az USA-ban. Sovány vigasz, hogy a direktorok uralma a Türelmetlenség gigantikus bukásával véget is ért, s a teljhatalom visszaszállt a producerekre, ám a monumentális alkotás történelmi léptékben igazi klasszikussá vált. Griffith négy különböző történelmi kor párhuzamos eseményeit (Babilónia, Krisztus kora, francia forradalom eseményei, kortárs Amerika) ütközteti azonos gondolatisággal, rámutatva a tolerancia kortalan jelentőségére. Griffith a monumentális díszletek mellett remek montázstechnikával és a plánokat merészen használva forgatta le filmjét, amelyet igazán az utókor értékelt és tart forradalminak.

Zagyva agymenés, de milyen jó! – Luis Bunuel – Salvador Dali: Andalúziai kutya

A szürrealizmus himnuszát Luis Bunuel és Salvador Dali közösen jegyezte 1929-ben. Dali álomképeit Bunuel kezdő filmesként vitte vászonra, s az Andalúziai kutyát a mai napig nem szabad másképp, csakis az avantgárd közegében értelmezni. Az Andalúziai kutya ugyanis össze nem függő jelenetek füzére, amelyben a fantázia és álomvilág elevenedik meg nem kevés kreativitással, valamint a montázstechnika leleményes alkalmazásával. Az emberi szem átvágását „megelőlegező” Hold-felhő képsor, a hónaljszőrzet bajusszá transzformálása és a tér és idő kifigurázása mind-mind illeszkedik a szimbolizmus világába. A kortalanság viszont azon mérhető le a legjobban, hogy még nyolcvan év elteltével is ugyanolyan zagyva agymenésnek hat, mint aminek annak idején szánták.

Aki túlságosan is megelőzte a korát – Eric von Stroheim: Gyilkos arany

Nem lenne modern amerikai film, ha nem készült volna el a Gyilkos arany, szokták emlegetni, s valóban, Eric von Stroheim rendezése új alapokra helyezte a filmről való gondolkodást az épphogy formálódó Hollywoodban. A film kapzsiságról, szenvedélyről, féltékenységről szól, miközben egy fogorvos élete esik szét lassan, de biztosan darabjaira. A szimbolizmus, a képek ereje és a naturalista miliő teljesen eltért a kor filmkészítési elvárásaitól. A közönség, s ennek megfelelően a producerek is elutasították ezt a fajta rendezést. Stroheim hosszasan vágta a moziját, majd összeveszett a producerekkel is. A film végül minden változatában kudarcot vallott a mozikban, s Stroheim rendező karrierje ezzel véget ért. Bár színészként továbbra is elismert és közkedvelt művész maradt, direktorként csak jóval később ismerte el az utókor, ám akkor már a Gyilkos arany klasszikussá vált.

Az örök hivatkozás – Charlie Chaplin: Aranyláz

Charlie Chaplinnel kapcsolatban számos szuperlatívuszt használtak már a múltban, mi pedig csak ismételni tudnánk ezeket. Chaplin egymaga letéteményese volt a némafilm sikereinek, s azon kevesek közé tartozott, aki szerzőiségével és tehetségével a hangosfilmben is sikeres tudott lenni. Filmjei örökzöld idézetek sokaságát tartalmazzák, klasszikus képsorait filmek százai idézik mind a mai napig. A polihisztor Chaplin rendezőként, színészként, producerként, akár zeneszerzőként és énekesként is képes volt maradandót alkotni. A burleszkrajongók és Chaplin-fanatikusok körében örök vita, hogy melyik a legjobb Chaplin-film, sokan a Nagyvárosi fényeket, mások a Modern időket említik, de rendszeresen felmerül az ilyen vitákban a Cirkusz és A diktátor is. Mi most mégis az 1925-ös Aranyláz mellett tesszük le a voksunkat, amelyben Charlie szerencsevadászként érkezik meg Alaszkába, hátha rá mosolyog a szerencse az aranyláz közepette. Az Aranyláz Chaplin első egész estés filmje, amelyben gazdag karakterábrázolás mellett a jól megírt történetben gegek sora szórakoztatja a nézőt. Három klasszikus jelenet még ebből a sokrétű szövetből is kiemelkedik: amikor Chaplin megeszi a csizmáját, amikor két, villára szúrt kiflivel táncol, valamint a szikla szélén billegő kunyhóval való harca miatt már önmagában megéri az Aranylázat választani.

A szovjet csodafegyver – Szergej Eisenstein: Patyomkin páncélos

Eisensteinről néhány napja írtunk már az MNO-n, amikor a felújított Októberét vetítették a 62. Berlinalén. Eisenstein említése kapcsán azonban az igazi örökbecsű klasszikus a Patyomkin páncélos. A montázselmélet atyja, valamint a montázs legkifejezőbb alkalmazója a húszas években kétségtelenül ez a szovjet rendező, akinek 1+1=3 kijelentését a mai napig a legszellemesebb kijelentések között tartják számon (nem matematikai tévedésből kifolyólag, hanem mert ezzel jellemezte a rendező, hogy két egymás mellé helyezett kép egy asszociációs montázsban egy harmadik gondolatot idéz elő a néző fejében). A Patyomkin 1925-ben készült, s az 1905-ös forradalom 20. évfordulójának méltó megemlékezéséül szánták. Eisenstein a forradalmat nem látványos csatajelenetekkel, hanem a montázs erejében bízva mutatta meg. A csatahajó legénysége az embertelen bánásmód és éhezés ellen így is fellázad, ám Eisenstein a tömeggel megfogalmazta a kollektív hőst, nincsenek kiemelt egyének, individuumok a munkájában. A montázstechnikának köszönhetően hosszasan robog lefelé a lépcsőn a babakocsi, s sokkal több tányér is törik össze, mint valójában, de ez csak két példa a sokat emlegetett képi bravúrok sorában.

Igazi érzelmek, igazi gesztusok – Carl Theodor Dreyer: Jeanne D’Arc szenvedése

A dán Carl Theodor Dreyer újságírói és kritikusi tevékenységet követően került kapcsolatba 1912-ben a filmmel, majd forgatókönyvírás után 1920-ben állt először önállóan a kamera mögé. A Jeanne D’Arc szenvedéseit 1928-ban készítette, amely a későbbi Vámpír és a harag napja előtt a rendező legismertebb filmje. Dreyer hatalmas kutatási munkát végzett a film előtt, a forgatókönyv a bírósági tárgyalás irataira támaszkodik, s a film története egy napot ölel fel. Jeanne D’Arc előbb a tárgyaláson vesz részt, ahol az inkvizíció próbálja vallomásra bírni, majd a börtönjelenetek következnek és aztán a kínzókamra, majd a temető képsorai. Végül a levágott hajú nő korábban tett vallomását visszavonja és boszorkányként máglyahalált hal. Dreyer munkájának legnagyobb erénye, hogy tulajdonképpen premier plánok sora dolgozza fel a történetet. Ez a korban szokatlan szerkesztési elv a főszereplő színészi játékára épül, de más szereplőknek is csak az arcát látjuk. Az érzelmi kifejezőerő annál sokkolóbb a filmben. Smink és maszk híján igazi érzelmek, igazi gesztusok láthatók a vásznon, s a főszereplőnő, Maria Falconetti arca örökre beleég az emlékezetünkbe.

Egy érzelmes fapofa – Buster Keaton: A Generális

Tegyük fel, hogy Buster Keaton elkészíti ezt a remekművet, majd valami okból véget ér hirtelen a filmgyártás. Rémálom, de némiképp vigasztaló a tudat: ebben a filmben már benne van szinte minden, ami a mozgóképben szerethető. Van benne például akció, de töményen: szakadatlan és féktelen üldözés tölti ki a játékidő nagy részét, ahogy hősünk, Johnny Gray, a vasutas elrabolt szerelmei, vagyis kedvenc mozdonya (a „Generális”) és menyasszonya (Annabelle) után ered az amerikai polgárháború mozgalmas díszletei előtt. Keaton, akit sokszor csak fapofaként emlegettek, szinte védjegyévé tette azt, ahogy a legképtelenebb (kaszkadőrnek sem volt utolsó) akrobatamutatvány és a legviccesebb helyzetben sem árult el semmilyen érzelmet az arckifejezése. Vicc pedig bőven akad Keaton filmjeiben, ezek java része puszta geg – gyerekkora óta a szórakoztatóiparban forgolódott – de képes volt valami sajátos melankóliával is megtölteni az amúgy mosolyfakasztó jeleneteket is. Amolyan némafilmes harlekinként, vagyis szomorú bohócként vált Chaplin mellett a korszak állócsillagává, de pályatársával ellentétben a hangosfilmmel beköszöntő korszakváltás számára mellőzést hozott. Az ötvenes években aztán megköveti őt a szakma: feltűnik Billy Wilder emlékezetes, a filmszakma berkeiben játszódó Alkony sugárút című filmjében, és Chaplin is szerepet ajánlott neki Rivaldafény című mozijában.

Az őrület bugyraiban – Robert Wiene: Dr. Caligari

Nem véletlen, hogy még a Becstelen Brigantyk sem mulasztja el a főhajtást a két világháború közötti német mozi előtt: olyan filmek készültek ott és akkor, amelyek mai napig megőriztek valamit a dicső korszakból, amikor a filmnyelv forradalmasításán vállvetve szorgoskodtak írók, képzőművészek, zenészek és még oly sokan mások a társművészetek területeiről. A Dr. Caligari például a német expresszionista festészet és világnézet foglalata. És hogy ez mennyire nem csak kortünetként volt érdekes, arról az olyan kései utánzatok is árulkodnak, mint például a Red Hot Chilli Peppers zenekar Otherside című klipje a kétezres évek elejéről. A képtelen szögletek, a fények fura játéka, a lehetetlen díszletek mind-mind azt a célt szolgálják a filmben, hogy az emberi psziché sötét zugaiba kalauzolják a gyanútlan nézőt. A címszereplő őrült hipnotizőrbe persze bele lehet látni a mindenkori tébolyult diktátorokat is, de tekinthetjük az önmaga világába belecsavarodó egyén drámai történetének is ezt a mai napig feszültséget keltő alkotást, amiben egy megbomlott elme hagymázas víziója tölti be a vásznat.