A szerelem is lehet halálközeli élmény

László Noémi erdélyi magyar írót kérdeztük arról, mitől modern a fiatal román irodalom, mire lenne jó egy alibi-írószervezet, és hogy miért kell megőszülni egy regényhez.

– Az elmúlt két-három évben megjelent egy kötet válogatott és új verseidből, és megkaptad a József Attila-díjat. Mintha kívülről azt sugallnák neked, hogy korszakhatárhoz érkeztél. Te is így érzed?
– Igen, elképzelhető, hogy korszakhatárhoz értem. Talán ezt jelzi az is, hogy a fentiek után még két gyermekverskötetem is megjelent. Igaz ugyan, hogy tizenöt éve írok gyermekverseket, de kötetem azelőtt nem jelent meg. Remélem, ezt sikerül rendszeresíteni. A gyűjteményes kötet, a Papírhajó óta pedig az az érzésem: ez volt az utolsó könyv, amibe csak úgy összelapátoltam a verseket, és megpróbáltam ciklusokba rendezni őket. Felnőttem, már ha lehet ilyet mondani harmincnyolc évesen. Például kezdek tematikus kötetekben gondolkodni. A következő kötet témája a szerelem. Ha még írok azután is, akkor az azt követő könyv témája valószínűleg a halál lesz. Aztán lehet, hogy meghalok.

– Egy költő barátod azt mondta rólad, hogy eddig kifogástalan verseket írtál, de most már egy éve nagy verseket írsz.
– Sokan azt mondják, hogy régen költőibb voltam, és azok voltak az igazi verseim. Én pedig úgy gondolom, hogy régebben a forma vezérelt, el tudtam veszni benne, és nem érdekelt, ha üresjárat van a versben. Ha a közelmúltban írt verseimről beszélünk, akkor azt hiszem, megint vissza kell kanyarodnunk a felnőtté váláshoz: az elmúlt évben olyan dolgok történtek velem, amiből rájöttem, hogy az élet tényleg életre-halálra megy, hogy „ebbe más is belehalt már”. Jó élni, és az ember boldogságra, nyugalomra törekszik, de vannak ennél súlyosabb dolgok is. Azt hiszem, nekem súlyosabbá vált az életem az elmúlt másfél esztendőben, és ez érződik a verseken is.

– Azelőtt nem is gondolkodtál a halálon?
– Nem. Azt hiszem, nem vettem komolyan a halált, és az, hogy most komolyan veszem, nem haláleseteknek tudható be, hanem gondolkodásbeli változásnak, vagy talán egyszerűen az öregedésnek. Sokkal közelebb vagyok a hetvenhez, mint tizenöt évesen.

– Ehhez képest a legközelebbi terv egy szerelemről szóló kötet.
– Hát, az elmúlt években a szerelemmel kapcsolatban is volt halálközeli élményem...

– Egy interjúban azt mondtad, hogy történetekben gondolkodsz, és egy regény az álmod öregkorodra. Vannak olyan történeteid, amelyeket nem tudsz lírában elmondani?
– Mindenképpen el szeretném mesélni a családom történetét, ahogy sokan mások. Ezt részben már feldolgoztam versben is, a Feketeleves című kötetben. Szeretek történetet mondani, de történetet kitalálni sajnos nem tudok. Ez nagy feszültséget is jelent, mert kitalált történetek híján kénytelen vagyok az írásaimban elpletykálni nemcsak a saját életemet, hanem a hozzám kapcsolódó emberek életét is. Ezt nem tartom becsületes dolognak, még akkor sem, ha annyira áthangszerelem a dolgot, hogy esetleg csak én veszem észre. Bár ebben egyáltalán nem bízom. Amellett, hogy nem tudok dolgokat kitalálni, azért történt velem sok olyasmi, amit el lehetne mesélni. De tartok tőle, hogy gyatra lenne a meseszövés. Sok regényíró írt fiatalon csodálatos könyveket, én mégis úgy érzem, hogy ha egyáltalán megpróbálhatom, akkor is nagy tapasztalat kell majd hozzá. Ezért gondolom, hogy csak egyetlen regényt szeretnék írni, és hogy ehhez is meg kellene öregednem.

– Bukarestben éltél évekig, most visszaköltöztél Kolozsvárra. Gondolom, ott nem volt sok lehetőséged író-költő kollégákkal találkozni.
– Bukarestben van egy Magyar Kulturális Központ, és itt voltak időnként magyar irodalmi események, de tényleg túlzás lenne azt mondani, hogy létezik ott magyar irodalmi élet. Van viszont román, és ez meglepő módon nagyon különbözik például a kolozsvári irodalmi élettől. Azt vettem észre: „Atyaisten, a fiatal román szerzők más bolygón élnek, mint mi!” Sokkal nyitottabbak a világirodalomra, mint az erdélyi magyar költők. Teljesen más témákról beszélnek, és másképpen viszonyulnak az íráshoz. Azt hiszem, modernebb a felfogásuk. Például megdöbbentett, hogy az a kör, amellyel én kapcsolatba kerültem, egyszerűen nem ír rímes verset. Ha szépen, ritmusosan és esztétikusan leírjuk, hogy milyen gyönyörű a naplementében egy almaág, az egy magyar irodalmi folyóiratban simán megjelenhet, egy fiatal román író viszont kiröhögne ezért. Nekünk még mindig fontos a forma, és még mindig úgy érezzük, hogy van hely ezen a prérin. Pedig lehet, hogy már nincsen.

– Szerepel az E-MIL-elnöki terveid között egy magyar–román fordítási program is.
– Igen, szeretnénk egy műfordítói konferenciát rendezni. Végül is román közegben élő magyar írók vagyunk: ki szorgalmazza a románra ültetésünket, ha nem mi? A kezdeményezés ötlete Karácsonyi Zsolté, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyetteséé, és egyelőre kísérleti fázisban van a dolog. Amikor elgondoltuk, hogy kiket szeretnénk meghívni, rájöttünk, hogy ehhez nagyon sok pénz kellene, és még az is elképzelhető, hogy a tisztelt meghívottak nem jönnének el. De ha jól pályázunk, lehet belőle valami. A fordításnak egyébként nagy hagyománya van Erdélyben, az erdélyi magyar írók mindig fordítottak jó román irodalmat. A másik irányban nem annyira jellemző a dolog, illetve sokszor magyar ajkú a román fordító, és nem biztos, hogy ez használ a fordítás minőségének.

– Sokszor mondtad, hogy nem állhatod a férfi író–női író megkülönböztetést, de mégiscsak az a helyzet, hogy fiatal költőnőként kerültél az egyetlen erdélyi írószervezet élére. Ezen senki nem csodálkozott?
– Nem, ez valahogy természetesen jött. Lehet, hogy a jelölésem annak köszönhető, hogy egy éve irodavezetőként dolgozom Király Zoltán ügyvezető elnök mellett, és sikeresnek tűnik a munkakapcsolatunk. A korábbi elnök, Orbán János Dénes pedig két mandátum után úgy gondolta, hogy többet nem vállalja az elnökséggel járó hercehurcát. És mivel benne voltam az E-MIL választmányában, valamint az elmúlt egy évben nagyjából én voltam a szervező, ezért az én nevem mellett állt a legtöbb szavazat. Egyébként érdekes, hogy még csak három hete vagyok elnök, de máris szédületes figyelemnek örvendek. Arra is gondoltam, milyen vicces lenne, ha az írószervezetek gyakrabban cserélnének elnököt, mert akkor a sajtó nagyon sok írót sztárolna. Az én írói imázsomnak igazságtalanul jót tett, hogy E-MIL-elnök lettem. A pozíció okán hirtelen elkezdtek az írásaimmal törődni. Kedvem lenne kitalálni egy írószervezetet, aminek jó írók a tagjai, és évente új elnöke van. Akkor mindig lenne apropó, hogy az újságokban irodalmárokkal foglalkozzunk.

– Mik az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tervei az elkövetkező évre?
– A nehéz gazdasági helyzet miatt most a pályázáson van a hangsúly, és sajnos ott tartunk, hogy egyelőre a fennmaradást kell biztosítani. De azért nem hagyjuk magunkat. Ezenkívül érdemben oda kell figyelni az E-MIL honlapjára, ami eddig nagyon rosszul működött. És van még egy nagy feladat: növelni kellene a román államtól kapott normatív támogatás összegét. Ez az összeg még mindig csak kicsi hányada annak, amit Magyarországról kapunk, és ez fura helyzet. Ha arra gondolunk, hogy a magyar irodalom része vagyunk, akkor persze méltányos, hogy magyar állami pénzből is élünk. Ugyanakkor román adófizetők vagyunk, és ilyen tekintetben méltányos lenne az is, hogy román állami pénzből éljünk, hiszen hozzájárulunk a romániai népesség jelentős részének kultúrájához. Ezért kellene lobbizni, levelezni, nyilatkozni, és ettől kicsit borsódzik a hátam, mert nem tudom, mennyire vagyok jó diplomata. És van még egy dolog: székházat kell szerezni az E-MIL-nek. Egyelőre az Erdélyi Híradó Kiadó irodahelyiségében van két íróasztalunk. Ez a dolog már tíz éve működik, de ki tudja, meddig működhet még. Az egyedüli erdélyi magyar írószervezet iroda tekintetében jelenleg kegyelemkenyéren él. Ez nem normális helyzet. Persze bérelhetnénk egy helyiséget, de amikor irodalomra sincs mit elkölteni, irodára miből költenénk? Viszont ha józan ésszel elgondoljuk, mégiscsak ez a működés alapja. Persze manapság már kávézóból is lehet dolgozni egy laptoppal, de azért az E-MIL-nek van egy olyan találkozóhely-jellege is, mint amilyen Kolozsvárott sokáig az irodalmi szerkesztőségeknek volt: bármikor be lehetett ugrani oda egy kávéra, írók nemzedékei szocializálódtak így.

– Mostanában mintha megtört volna a fiatal irodalom lendülete Kolozsvárott: volt olyan esztendő, hogy nem jelentkezett senki első kötettel. Mit gondolsz erről?
– Felmerült a kérdés, sőt az E-MIL berkeiben ki is tört egy pillanatnyi pánik amiatt, hogy nő a szervezet átlagéletkora. Nemcsak az volt a probléma, hogy nem jelentkeztek kezdők, hanem az is, hogy akik nemrégiben indultak, azok közül a tehetséggondozás szervezett formáinak gyengülése miatt néhányan mintha eltévedtek volna. Mondhatni, kiengedtük őket az irodalom szorításából. Emiatt tavaly kiírtunk a kolozsvári Bretter György Irodalmi Körrel közösen egy tehetségkutató pályázatot huszonöt évesnél fiatalabb alkotók számára, és elmondhatom, hogy van remény. Vannak tehetséges fiatalok, csak oda kell rájuk figyelni, nekünk pedig be kell látnunk, hogy egyetlen erdélyi írószervezetként ebben is van felelősségünk.