Freud szakállára mondjuk, hogy csalódás a Veszélyes vágy
Kezdjük rögtön a hét legnagyobb csalódásával. David Cronenberg komoly bizalmi tartalékkal bír az igényes mozinézők körében, hiszen olyan filmekkel írta be nevét a filmtörténetbe, mint a Videodrome, A légy, a Karambol, és a legutóbbi dobása (Gyilkos ígéretek) is megbízhatóan a vállalható kategória felett volt. Viszont ha a mostani filmjét nézzük, akkor belőlünk is kibújik a freudszakállas pszichoanalitikus: furcsa, hogy a kanadai rendezőnek csupán ennyi jutott eszébe minden idők legismertebb pszichiátereinek fura kapcsolatáról, amit ráadásul egy szintén nem egyszerű szerelmi viszony is tovább bonyolított. A Jung és Freud küzdelmére, illetve a Jung és a szintén neves lélekgyógyásszá vált Sabina Spielrein közötti orvos-beteg viszonyból eldurvuló szerelmi viszonyra fókuszáló film leginkább az unalom érzelmi tüneteit mutatja be hitelesen. Sajnos a nézőkön. A filmről írt hosszabb kritikánkat itt olvashatja.
Iráni ízfokozókkal támad a Szilvás csirke
Megvolt a bizalom az iráni származású Mariane Satrapi felé is. Hogyne lett volna, hiszen Persepolis című képregénysorozata zseniális, a belőle készült rajzfilmre sem lehet panasz. Itt kellett volna megállni. De sajnos Satrapi rossz döntést hozott, amikor élőszereplős filmre váltott. A rossz döntésről (is) akarna feltehetően szólni maga a film is. Nasser-Ali, az ígéretes hegedűművész elveszi a nőt, akit nem is szeret, miután nem veheti el azt a nőt, akit szeret, aztán jól megkeseredik. Miután eltörik csodálatos hangszere (na, vajon ki törte el… hát nem az egykori szerelme, az biztos), úgy dönt, nem akar élni tovább. Melankolikus haldoklását a visszaemlékezések képei szakítják meg. És így jut a néző olyan veretes igazságokhoz közel, hogy az igazi művész az, aki már szenvedett egy jót életében. Az iráni környezet inkább csak színezékanyag a filmben, hiába is keresnénk most az éles szemű és humoros Satrapit, aki közel tudta hozni olvasóihoz a távoli kultúra mindennapjait. A fájdalom végig belengi ezt a nagyon európaira vett filmet, kár, hogy egy idő után ezt leginkább a végtelennek tűnő filmidő okozza.
Főszerepben a gonosz patás: Az ördög benned lakozik
Vannak darabok, amelyek különösebb erőlködés, vagy esztétikai kihívás nélkül csupán kereskedelmi szándékból készülnek. Az ördög benned lakozik olyan, mintha visszaugortunk volna az Ideglelés – Blair Witch Project korába, amikor a kézikamerás, dokumentarista stílus, a megtörtént események érzetével keveredve az újdonság varázsát adta. Így fordulhatott elő, hogy az ügyes marketingnek köszönhetően az 1 millió dolláros költségvetéssel készült amatőrmozi csak az USA-ban 53 milliós bevételt ért el. A történetben szerepet játszik egy nő, aki három embert gyilkol meg saját ördögűzése során. Évekkel később a lánya nyomozásba kezd, hogy mi is történt az elmegyógyintézetbe zárt anyával, s itáliai kutakodása közben illegális ördögűzésekkel találkozik. Az ördög benned lakozik olcsó szórakozás a zsigeri izgalmakat kedvelőknek, különösebb ész és értelem nélkül.
Veszélyeztetett partiállatok: Project X – A buli elszabadul
Meglepő módon a Project X – A buli elszabadul ugyanabból a dramaturgiai alaphelyzetből indul ki, mint Az ördög benned lakozik. A megtörtént eset dokumentálása a valóságosság érzetét kínálja, bár abban nem hibádzik az alaphelyzet, hogy a néző zömmel nem tudja, ez most egy parti, vagy film. A Project X ugyanis semmi másról nem is akar szólni, minthogy egy buli fergeteges. A mozi gimnazista hősei a város legnagyobb partiját akarják megszervezni, ami megvalósul. S ezt látjuk hosszasan, vagyis, hogy mi minden történik, történhet egy buliban, miről beszélnek a fiatalok, mit csinálnak, mit nem csinálnak. A Project X olyan, mintha valaki a West-Balkánba járt volna kézi kamerával, csak a helyszín itt egy medencés kertes ház. Az alibi történetben az eredeti szereplő srácok el-eltűnnek, percekre háttérbe szorulnak, miközben táncoló fiatalok, virtuózkodó DJ-k adják az ívet. A történet pedig lelkesen a semmiből a semmibe tart.
Ha imádja a csokrokat, itt talál még belőlük!
