– A novelláid „befejezett” sorsokat rajzolnak meg: a megfeneklett vénkisasszonyét, a magába fordult özvegyét, a magányban megöregedett orvosét. A hőseid mintha egy eleve elrendelt utat járnának, ami csak elmesélhető, de nem változtatható meg. Ezt gondolod az emberi sorsról?
– Ma reggel éppen azon gondolkodtam, hogy amikor elkezdtem írni, valószínűtlennek látszott, hogy valaha ki fogják adni a könyvemet. Nem ismertem senkit az irodalmi életből, nem voltak kapcsolataim. Amikor eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni, mindenki egy kis elnéző jóindulattal kezelte a dolgot: „persze, csináld, de nem valószínű, hogy valaha lesz ebből valami”. De mégis lett. Így éppen én magam vagyok a példa arra, hogy az ember megfordíthatja a sorsát.
– Mégis így ábrázolod a szereplőket: mintha nem irányítói, csak szemlélői lennének a saját sorsuknak, és általában abban a pillanatban találkozunk velük, amikor valamilyen határra érnek, ahol meg kellene válaszolniuk egy-egy alapvető kérdést. De sokszor még a kérdés feltevéséig sem jutnak el. Miért?
– Ezeknek a történeteknek egy része kisvárosban, vagy éppen falun játszódik, ahonnan én magam is származom. A Pecsét című novellában szereplő nagypapa például valóban az én saját nagyapám. Számomra nagyon furcsa közeg a falu: itt vannak a gyökereim, de mégsem tartozom ide, nem is tudnék itt élni. Nem férnék hozzá a kultúrához, nem tudnék mit kezdeni magammal. Másrészt viszont nagyon tisztelem a nagyapámat. Falusi értelmiségi volt, állatorvos, aki szenvedéllyel csinálta, amit csinált, például a méhészkedést, amit ebben az elbeszélésben is megörökítettem. Ahogy a novellában szereplő nagyapa, úgy az én szüleim is azt remélték, hogy a gyerekek majd ott maradnak, ahol ők éltek, lesz egy falusi házuk, és folytatják azt, amit az elődeik elkezdtek. De végül mindenki eljött onnan, és ez szomorú dolog. Törvényszerű volt, hogy nekem íróként más lesz az utam, és nagyon szép élet jutott nekem, mégis elszomorít időnként, hogy képtelen vagyok továbbvinni, megmenteni ezt az örökséget: gondozni a nagyapám méhesét, a virágoskertet, a falusi házat. Ez a kettősség állandó feszültséget jelent az életemben. Sehol nem vagyok otthon, mindig valahol két dolog között élek, és ez sok kérdést felvet. Talán emiatt van sok sodródó, határhelyzetben lévő hősöm. Én magam is határhelyzetben vagyok, ezért gondot jelent nekem, hogy biztosan, határozottan válasszak. Például, hogy teljesen higgyek Istenben, esetleg elköteleződjek egy politikai csoport vagy eszme mellett. Nem szeretem a kinyilatkoztatásokat.
– A most megjelent köteted majdnem minden novellájában felbukkan egy szent. A szereplők szentképeket őriznek, védőszenteket választanak, örökké a szentek körül forgolódnak. Ez mégis azt mutatja, hogy nagyon foglalkoztat az istenhit problémája.
– Mindig aktuális ez a téma Lengyelországban, a vallás barátai és ellenségei számára is, hiszen a mai napig meghatározó a katolicizmus a lengyel gondolkodásban. Én katolikus családból származom, és katolikus iskolába is jártam: sok értéket kaptam, amelyeket meg szeretnék tartani, de a „lengyel álszentséget”, amely szerintem gyakran együtt jár nálunk a vallásossággal, nagyon rosszul viselem. Mondhatni, hogy magánemberként a középutat választottam. Íróként pedig nem tartozom ehhez a táborhoz.
– Létezik a kortárs lengyel irodalomban katolikus irodalmi irányzat?
– Inkább a gondolkodásban meghatározó ez, de vannak olyan szerzők, akik vallásos irodalmi irányzatot is alkotnak, ez egyébként népszerű is az olvasók körében. Ilyen író például Szymon Holownia: neki nagyon fogynak a könyvei, az egyikből még társasjáték is készült, és televíziós műsorvezetőként is ismert a szerző. Nagyon jó címei is vannak: az egyik az „Isten. Élete és művei.” Én még nem olvastam a könyveit, de biztos, hogy az istenhit, a vallás kérdésének szépirodalmi megközelítései ezek a kötetek, a szerző történeteket mesél bennük.
– A magyarországi könyvszakma nagyjából egyetért abban, hogy nem túl népszerű nálunk a novella. Kevesen írnak rövid prózát, de kevés az olvasója is, regénnyel könnyebb megfogni a közönséget. Nálatok is így van?
– Elméletileg hasonló a helyzet Lengyelországban is, de a gyakorlatban én mégsem egészen ezt látom. Nekem úgy tűnik, hogy népszerű ez a műfaj, sokan olvassák például a vonaton, buszon. Jól meggondolva nem is értem, miért nem szeretik a kiadók a rövid prózát. Szerintem a rövid formák éppen azért kelendőek, mert egészen más hozzáállást igényelnek az olvasó részéről, mint egy regény. Ez a megírásukra is igaz, a regény sokkal ambiciózusabb vállalkozás, amiben teljesen benne kell lennie a szerzőnek. Helyet és időt kell szakítani rá, mert ha kiszakadunk belőle, utána már nagyon nehéz visszatalálni.
– A te pályakezdésed bizonyos értelemben fordított volt, mint ahogy az megszokott: a legtöbben rövid prózával indulnak, te regénnyel kezdtél. Ez hogy történt?
– Valóban az az általános, hogy egy fiatal szerző a pályája elején rövidebb szövegeket írogat, amelyek irodalmi lapokban megjelennek, aztán egy idő után jobb esetben kiadják a kötetét. De én erről nem tudtam. Rögtön írtam egy regényt, elküldtem egy kiadónak, és ők két héten belül igent mondtak. Ráadásul egy olyan kiadóról – a Czarne-ról – van szó, amely akkor már nagyon régen nem adott ki első kötetet. Magam is meglepődtem, amikor rájöttem, mekkora szerencsém is volt.
– Két elbeszéléskötet és egy ifjúsági könyv után most újra regényt írsz, hamarosan meg is jelenik belőle egy magyarra fordított részlet a Tiszatáj című folyóiratban. Ezúttal mi a témád?
– A téma a családom. A családregény tulajdonképpen egy irányzatnak tekinthető a mai lengyel irodalomban, amely pár évvel ezelőtt ütötte fel a fejét. A családok közül, amelyeknek a történetét egy-egy író feldolgozta, vannak nagyon híres lengyel famíliák is. Mikolaj Lozinskinak, akinek egyébként magyarul megjelent kötete is van, egy ilyen értelmiségi család szerepel a regényében: az író édesapja rendező, a nevük nagyon ismert Lengyelországban. Ezekben a regényekben gyakran felbukkan a zsidótéma, és a fogadtatásuk általában kedvező. De én nem ilyesmiről írok, hanem a faluról. Tuchówban születettem, és egészen más családi emlékeim vannak, mint például Lozinskinak, hiszen az őseim között sokan még írni-olvasni sem tudtak. A családi emlékek gyakorlatilag szájhagyomány útján öröklődtek. A rokonság elég kiterjedt, és nagyon érdekes történeteink vannak: az egyik távoli rokonunknak például van egy barlangja, tulajdonképpen családi barlang. Régészeti értelemben is fontos hely, értékes leletek bukkantak fel itt. Az egyik régész, aki itt dolgozott, Leon Kozlowski volt, aki később Lengyelország miniszterelnöke lett. A barlangról rengeteget lehetne még mesélni: amikor Lengyelország fel volt osztva, partizánakciók egyik központja is volt ez a hely. Így valamilyen értelemben óhatatlanul történelmi regény is lesz az a könyv, amit a családomról írok.
– Tudomásom szerint Lengyelországban egészen más az irodalmi intézményrendszer, mint nálunk. Nincsenek például írószervezetek. Hogyan épül fel a lengyel irodalmi élet, hogyan rendeződnek csoportokba a lengyel szerzők?
– Hivatalosan létezik írószervezet, de őszintén szólva még azt sem tudom, hogy hívják. Ha két könyve megjelent valakinek, akkor már jelölhető tagságra, de én senkit sem ismerek, aki tagja volna ennek a szervezetnek. Nagyon meg voltam lepődve, amikor megtudtam, hogy Magyarországon léteznek olyan fiatal írószervezetek, mint a József Attila Kör. Lengyelországban az írók inkább a kiadóikkal, vagy egyes folyóiratokkal vannak szorosabb kapcsolatban, ezek többnyire ideológiai alapon is elkülönülnek egymástól. Központilag szervezett írótalálkozók, fesztiválok sincsenek, inkább csak privát összejövetelek.
– Három hónapot töltöttél Magyarországon a Solitude ösztöndíjprogramban, és a JAK szigligeti táborába is meg voltál hívva idén nyáron. Mivel telt az ösztöndíj három hónapja, és hogy érezted magad Szigligeten?
– Szigliget természetesen szuper, de egy kicsit furcsán éreztem magam ott. Mi, ösztöndíjasok nem tudunk magyarul, és talán nem voltunk eléggé bevonva abba, ami ott történt. A budapesti három hónap pedig nagyon nyugodt és csendes volt. Egy Weiner Leó utcai lakásban laktam, nagyon jól haladtam az új regényemmel, és nagyon élveztem Budapestet. Szerintem csodálatos város.
– Van olyan ma élő magyar szerző, akinek a műveihez könnyen tudsz kapcsolódni, vagy valamiért megérintettek az írásai?
– Néhány fiatal szerzővel nagyon jó viszonyba kerültem az ösztöndíj ideje alatt: például Csobánka Zsuzsával, aki a magyar kötetem utószavát is írta. Tőlük olvastam olyan verseket, amelyekből készült angol fordítás. Sajnos a magyar nyelvű irodalomhoz nyelvtudás hiányában nem tudok hozzáférni, és viszonylag kevés kortárs magyar alkotásnak van lengyel fordítása. Dragomán György A fehér király című novelláskötete volt a legutóbbi olyan, lengyelül is megjelent könyv, amelyet elolvastam. Feltűnően sok kiváló fordító van, aki lengyelről ültet át kortárs műveket magyarra, de fordítva ez sajnos sokkal kevésbé igaz. És persze van néhány közismert szerző, aki elérhető lengyelül: Márai Sándor például nagy népszerűségnek örvend Lengyelországban.
