Ez tényleg állat!

A kortárs művész költő-e még, vagy már „csak” színész? Leginkább ez a kérdés foglalkoztatja a befogadót, miközben nemrég megnyílt, Ez állat! című tárlat képeit fürkészi.

Változik a város, ezt a változást jelzi az is, hogy néhány éve új színfolt jelent meg a kiállítási helyszínek térképén – a Faur Zsófi Galéria ugyan a neten még a Ráday utcai helyszínén létezik, valójában Budapest egyik új, épülő városrészében, a Bartók Béla út 25. szám alatt kapott helyet. Háromszáz négyzetméteres terében akár párhuzamos tárlatokat is lehet rendezni.

Az éppen aktuális, Ez állat! című kiállítás anyaga meglehetősen hullámzó. A kiállítás vezérlő elve, kurátori koncepciója talán csak annyi, hogy valamilyen, átvitt vagy konkrét értelemben megjelenik rajta az „állat”, az „állatság” mibenléte, mélységei azonban sajnos nem tárulnak fel. Pedig a kiállító művészek névsora igen illusztris: Babinszky Csilla, Bognár Benedek, El-Hassan Róza, Fabricius Anna, Hámori Anett, Hugyecsek Balázs, Kudász Gábor Arion, Majoros Áron, Molnár Ágnes Éva, Rizmayer Péter, Szamarasz Daphné.

Bognár Benedek sorozatán kitömött állatok láthatóak halottnak tűnő emberi környezetben. A kortárs trendeknek megfelelően minden ízében profi fényképek azonnal magukba szippantják a nézőt, köszönhetően részben a technikának és a hatalmas méreteknek.

A többi fotó így asszisztálni kényszerül még akkor is, ha felmerül a kérdés: azon túl, hogy egy működőképes kontrasztot hozott létre az alkotó holt állatok és holt terek között, és a képek technikailag kifogástalanok, vajon mi a célja ezzel?



Lényegében minden alkotó munkájával kapcsolatban ugyanez a dilemma. Jellemző, hogy míg korábban a fiatal művészek mindig valami új és eredeti mondanivalóval jelentkeztek, új idők új dalaival, most mintha megelégednének azzal, hogy lekottázzák a régi dalokat és újra feljátsszák őket. A művészetre megtanulható valamiként tekintenek, technikai és intellektuális kérdésnek kezelik, és a jobbak „felmondják” ötösre. A kortárs művész régen költő volt – ma mintha inkább színész lenne. Ettől még persze jó, amit látunk, csak mintha egy kilencvenes évekbeli konceptualista kiállításon már láttunk volna ugyanilyet.

• • •

Telek Balázs párhuzamosan futó, Fejek című kiállításának anyagára mindez csak részben igaz. Telek Balázst a kép érdekli. Az a kép, amit Hans Belting elemez, amikor „imago”, vagy „pictura” között keresgéli a képiséget. Nem dönthető el, mit látunk, és ez az izgalom jót tesz a kiállításnak. A kiállított tárgyak dyptichonok, idősebb és ifjabb rokonok portrépárosait tartalmazzák, amelyeket egy régi technika digitalizációjának köszönhetően a főleg a barokk korra jellemző „perspektívahálóra” vetítve láthatunk. A képek is sötétek, teltek, világuk Caravaggio és a luministák képeit idézi. A portrék nem klasszikus formátumúak, elhelyezésük is szokatlan – lent, a földön kaptak helyet.

Telek Balázs mára kétségtelenül a képzőművészeti fotográfia útját járja, még ha most kiállított projektje nyomokban emlékeztet is néhány előképre. Leginkább Gottfried Helnwein arcképsorozata, a Kilencedik november éjjel ugrik be, vagy még inkább a Gyermek portréja sorozat, amely a kétezres években fűzött hasonló „sötét” portrékra egy alkotói konceptet. A technika – ahogy az emeleten Bognár Bencénél – itt is lenyűgözi a befogadót, de szükséges vezetés híján nem lehet tudni, mi is az alkotó célja, tartalmi üzenete a képekkel.

Telek Balázs és Bognár Benedek között majdnem egy teljes művészgenerációnyi különbség van, és ha hozzátesszük, hogy a hasonló mit akart ezzel mondani? típusú kérdések már a hetvenes évek vége óta foglalkoztatják a művészetkedvelőket, még jobban látszik a tendencia: már a harmadik olyan művésznemzedék lép a színre, amely mesteri színjátszást művel, miközben a horatiusi mottó (Ut pictura poesis erit) lassan értelmét veszíti.