Az utóbbi hetekben újra elővettem a Neurosis 1992-es, számomra alapműnek számító, Souls at Zero című nagylemezét. A zenekar a nagyokosok szerint sludge metált játszik, s bár ez igaz lehetett a korai időkre, azért mára nem feltétlenül van így. De maradjunk 1992-nél. A lemez tíz olyan felvételt tartalmaz, amelyek mindegyike szétveszítette a hagyományos dalszerkezeti megoldásokat, a lemez hatása a mai napig érződik.
A Neurosis lemezein számos zenekar nevelkedett annak reményében, hogy képes valamit átültetni saját zenei világába az ott megismert atmoszférából. Vannak, voltak persze még más izgalmas bandák is: az Isis, a Comity vagy éppen az Amen Ra jobb pillanataikban képes bemutatni azt a szertartást, amit a már nagy öregnek számító Neurosis simán lenyom a színpadon a mai napig.
A Neurosis korábban megjelent anyagai – ilyen a Pain of Mind is – inkább valami hardcore-nak tűnik így visszatekintve, és éppen ennek fényében lenyűgöző a Souls at Zero pillanatok alatt születő komplexitása, illetve dalszerkezeti megoldásai. Még most is elgondolkodom: a zenei építkezéshez honnan volt az alapanyag, milyen mértékű lehetett a tagok érzelmi egymásra hangolódása annak érdekében, hogy egy zenei dimenzióban egyszerre legyen jelen a rend és a káosz is? E két – jobb esetben egymást kizáró – tényező az oka annak, hogy a Neurosis a zenével képes operációt elvégezni az emberi lelkeken, nem hagyva mást maga után, csak kérdéseket.
Érdemes ennek – és a későbbi lemezeiknek is – időt adni, még ha a befogadás akár embert próbáló is lehet. Későbbi lemezeik ugyan némileg a „rend” irányába indultak el, ám a monumentalitás és a „hatni tudás” képessége mit sem változott. A szokásos klisék sem a zenei tartalomban, sem a zenéhez való alázatos hozzáállásban nem kísértenek.
