A kiállítás ötletgazdája Gimesy Péter művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa. A megnyitón rövid tárlatvezetést is tartott a közönségnek, ahol többek között az is kiderült, milyen egy organikus táska és hogy néz ki egy léleklyuk.
Pogány Krisztina nívódíjas iparművész 2010-ben végzett a MOME-n, de már számos kiállítást tudhat maga mögött. Az önkifejezés eszközének tekinti a különböző véletlenszerű ecsetvonások, hímzéstechnikák, vonalak és ritmusok egyedi kompozícióit.
„Elvonatkoztatva a valóság üzeneteitől, a színek, a tér és idő egymáshoz viszonyulásából születő képek, tárgyak parányi szigeteket teremtenek„ – vallja Kriszta.
A képeit nézve egyre újabb és újabb felfedezni valót találhatunk, közelről és távolról szemlélve egyaránt tud meglepetést okozni. A textil és a festék kapcsolata új formát ölt, a rétegek kölcsönösen hatnak egymásra, és végül egy egységes egésszé olvadnak össze. Olykor a síkból kilép a térbe, természetes anyagokat használva mutat meg egy-egy hétköznapi használati tárgyat más szemszögből.
Till Zoltán festőművész 2007-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, képeit korábban kiállították Pécsett, Sopronban, Szentendrén, és Spanyolországban is. Az érdeklődők az elmúlt nyolc év terméséből láthatnak válogatást. A festmények a művész különböző korszakaiból származnak, ezért más-más üzenetet hordoznak. Vannak szabad kézzel készült festmények és olyanok is, melyek gép és ember közös munkáját dicsérik. A Mozdulat című kép például egy fotó alapján készült, melyet útban Gödöllő felé, hajnalban készített a festő. A fényképezőgéppel rögzített pillanat így alakul át ember alkotta festménnyé.
Ezzel szemben a Japán lány című kép esetében már más jellegű az ember és technika kapcsolata: a festményen megjelenő fiatal lány, akit a gépek segítenek az életben maradásban, nem riadt, inkább békés, nyugodt tekintettel néz szembe velünk, kifejezve egyfajta harmonikus együttműködést.
– A Japán lány egy új kép. Új irányt is képvisel?
– Igen, szeretnék portrékat készíteni. Másfél évig nem festettem, mert úgy gondoltam, hogy nincs tere, nincs olyan téma, amit fel lehetne dolgozni. Aztán eszembe jutott az ember és a technika, a modern civilizáció eredménye, a gép és az ember szimbiózisa. Valami olyanra szeretnék rávilágítani, amire a hétköznapok során nem is figyelünk. Ezt szeretném megfogni, egy nagyon lírai és erős, többrétegű dolgot.
– Hol találkozhatunk még a munkáival?
– Jelenleg leginkább magángyűjteményekben, több képem volt külföldön is, de most csak a Café Miróban állítok ki.
