Így rendeznek villámdrámát

A szerzők pihennek, a rendezőknek és a színészeknek viszont elkezdődött a hajtás a XVII. Magyar Drámaíró Versenyen. Huszonnégy órájuk van a premierig.

Az egyik ügyelő épp most jegyzi meg, hogy „ma éjjel kevesebbet alszunk”, és rögtön akad egy színész is, aki rávágja: „vagy egyáltalán nem”. Múlt éjjel a három író, Szabó T. Anna, Egressy Zoltán és Garaczi László voltak éberek, reggelre el is készült a három egyfelvonásos versenymű. Most már virraszthatnak a rendezők, Csiszár Imre, Koltay Gábor és Marton László, és persze a színészek, akik nagyrészt a Jókai Színház művészei, de három vendég is van a fővárosból, akiket nem feltétlenül színpadokról, sokkal inkább sorozatokból ismerhetünk: Cseke Katinka, Kiss Ramóna és Schlanger András vesz részt a játékban.

A szerzők közül azóta ketten már fel-fel tűntek a városban és a büfében, a harmadik versenyző még töltődik, ahogy a Békés Megyei Jókai Színház rendezője, Seregi Zoltán mondja. Ő nyitotta meg délben ünnepélyesen az eseményt, a színházbüfében, ahol szokás szerint az egész társulat megjelent. Azóta a közönség is beszivárgott a színházba, mert a próbák az előző évekhez hasonlóan most is nyilvánosak, és ez egy kisebb „színházünnep” hangulatát adja a drámaíró versenynek.

A próbákat mi is meglátogattuk, sőt hozzájutottunk a szövegkönyvekhez is, így a szemünk előtt formálódnak azok az előadások, amelyeket vasárnap este láthat majd a közönség a Jókai Színház nagyszínpadán. Képgalériánk a kora délutáni próbákon készült, amikor a legtöbben már túl voltak az olvasáson, és elkezdték berendezgetni a színpadi teret is.

Három előadás fejlődését követni – még ha csak egy napra összepréselt próbafolyamatról van is szó – izgalmas dolog, nem csoda, hogy sokan élnek a lehetőséggel, a közönség kis csoportokban kirándul a próbahelyszínek között. A tapasztalat leginkább a „mindenki másképp csinálja” közhelyével írható le: minden próbateremben más rendezői stílus, módszer, mások a prioritások, de mindenhol egy abszurd korszak emlékét idézik a történetek és a karakterek, hiszen a téma, amelyre a szerzők a darabokat írták, egy Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára készült népművészeti tárgyakból álló kiállítás, amelynek anyagát most újra bemutatja a Néprajzi Múzeum.

Marton László éppen a színészeivel beszélgetett, amikor náluk jártunk. A darabbeli figurák tulajdonképpen ötletbörzén álltak össze: Marton mindenkit meghallgatott, és mindent megbeszélt. Paróka vagy szemüveg, szoknya vagy nadrág, rúzs vagy pirosító. És talán sikerült valami koncepciófélét is elkapnunk, amikor azt magyarázta a színészeknek, hogy milyen lesz a díszlet, és hogy ez mennyire meg fogja határozni az előadást: naiv, bábjátékra emlékeztető, stilizált. Marton László és csapata Egressy Zoltán darabját állítja színpadra.

Közben Csiszár Imre irányítása alatt egy kissé „népszínműves” beütésű előadás formálódik. Garaczi László darabjának soron következő jelenetében éppen azon tűnődnek az elvtársak, hogy mivel állhatnának elő Rákosi Mátyás születésnapjára. Valami „nagy volumenűvel”. Itt már be is van rendezve a színpad, Csiszár Imre kiült oldalra, és onnan dobál hangsúlyokat, gesztusokat a színészei közé, amit azok többnyire jól és azonnal el is kapnak.

Utoljára Koltay Gábor rendezőt és színészcsapatát vettük szemügyre: a drámaíró versenyen minden évben akad egy csapat, ahol sokáig és nagyon aprólékosan értelmezik a szöveget, idén ez valószínűleg a Koltay-féle minitársulat, őket még az asztal körül ülve találtuk, húztak a szövegből, értelmezték a Szabó T. Anna által írt, lazán összefüggő jeleneteket, amelyek a diktatúra egy-egy tipikus jelenségét ragadják meg. Nem is csoda, ha ez a csapat többet foglalkozik a szövegével, mert a három darab közül talán Szabó T. Annáé hajlik leginkább a tragikum irányába.