Itt az új nemzeti muhaha

Vajon tényleg szárba szökken valamiféle életképes össznemzeti muhaha a fővárosi flaszter repedésein? Lesz új kabaré? Lesz Pesti Vicc 2.0?

Úgy is fel lehetne tenni a kérdést: képes-e a például a Hírcsárda szellemisége megélni a színpadon? Hiszen ami jól áll egy online álhírportálnak – a rövidség, a gyorstüzelés, a különféle eszközök variálása a képriporttól az álinterjúig –, nem biztos, hogy a deszkákra konvertálható. És még egy: elvesznek belőle vagy hozzáadnak ehhez valami pluszt a rádiókabaréban edzett szerzőtársak? A Mikroszkóp Színpadon március 2-án bemutatkozó Maguk akarták – Nem kívánságműsor című sorozat nyitóestje után a kérdések még jócskán nyitottak maradtak.

De sasazértse engedjük el az elején feltett kérdést a kritikus küldetéséről. Az intellektuális ökoszisztémán belül némiképp a rangsor végére sorolt kritikusok ugyanis hajlamosak a túlélés reményében specializálódni, így lesznek egyesek mondjuk a film, míg mások a színház, netán a kortárs tánc avatott szakértői. Ám a kabaré mint olyan nem feltétlenül képez önálló vizsgálati területet. Én legalábbis nem ismerek olyanokat, akik a „kabarékritikus vagyok” mondattal kívánnák lenyűgözni beszélgetőpartnerüket. Ennek lehet az is az oka, hogy míg más művészeti ágak szakavatott ítészei magányos cédrusként üldögélnek a nézőtéren, gondolataik büszke bástyájáról szemlélve a terepet, addig a kabaréban ez a terepmunka egy csomó hülyén rötyögő ember között folyik.

Persze a jó szemű tollforgató ebből is profitálhat, hiszen a régi, Sas József-féle előadások közönsége könnyen beazonosítható volt: egy csomó rosszul szabott öltöny felett rengő toka és a pszichedelikus színű dauerek alól kiszökkenő kacajok között tudhatta a zsurnaliszta, mire is számíthat. De ez most valami új, valami más akar lenni – a közönség például máris fiatalabb és jobban öltözött –, s nyilván nekik szóló gesztus az is, hogy a konferansziék a Dumaszínház és a Showder Klub jól ismert arcai közül kerülnek ki. Persze kérdés, hosszabb távon kikre számíthat a produkció… De ne szaladjunk ennyire előre!

A név ugye maradt, a Mikroszkóp Színpadon járunk. Megannyi sastaps épphogy elhalkult visszhangja között, a levegőben még szinte el lehet kapni Lorán Lenke kátrányos kacajának utolsó foszlányait, és talán még Bajor Imre DNS-mintája is itt lapul valahol a széksorok közé hullott bajuszkaszőr formájában. Vagyis a pesti humor zérópontján állunk, itt akar most valami újba, másba kezdeni Nádas György rendezésére és Rádiókabaréban már rutint szerzett színészgárdára támaszkodva a Thália Színház.

Az első előadás alapján úgy tűnik, hogy a külön-külön már bizonyított összetevők mixelésére esküsznek az alkotók – lehet, hogy a végén ezért érezzük úgy: se íze, se bűze nincs ennek a próbálkozásnak. Igaz, a gyomrot se feküdte meg. Mert lehet, hogy a dumaszínházasok tényleg minőségi alapokat jelentenek, és az is biztos, hogy a L’art pour L’art Társulat jó ideje igazodási pont hazánkban, és talán még az sem kizárható, hogy a magyar ember szívét a kuplé és a bohózat mindig felmelegíti, de ezek így együtt nem biztos, hogy gond nélkül egybefércelhető elemek.

Úgy tűnik, hogy a külön-külön már bizonyított összetevők mixelésére esküsznek az
alkotók – lehet, hogy a végén ezért érezzük úgy: se íze, se bűze nincs e próbálkozásnak.

Fotó: Béres Attila

Az este televíziós paródiával indult, a színpad szélein elhelyezett plazmatévéken egy reggeli (hajnali) magazinműsor kulisszáiba nyerhettünk betekintést, elalvó műsorvezetővel, kisgatyában flegmáskodó hírolvasóval. Rögtön a mélypontról rugaszkodott el a produkció: ez az egész egy általános iskolai suligála szintjét ütötte meg. A helyzetet Kovács Andás Péter mentette meg, aki konferansziéként békebeli kulturáltsággal vezette elő a következő jelenetet – és végig jó színvonalon teljesített. A fodrászatban játszódó életképről úgy tűnt: közéleti bohózat is akar lenni, meg nem is. A térdek jóleső csapkodása mindenesetre nem hallatszott közben a nézőtér felől. Az este első fele nagyjából így telt. A szerzők láthatóan szerették volna megidézni Besenyő Pista bácsi és Boborján szellemét is, a debil harmincéves „kisfiú” és az ő anyukájának abszurdba hajló párbeszéde legalábbis erre a szándékra enged következtetni. Persze előkerült később a kocsmahelyszín is, mert magyar ember legjobban azon szeret – ez most már hivatalos – hahotázni, ha saját részeg alteregóját látja viszont a színpadon. Az időnként felcsendülő zenés betéteket inkább nem említeném, leginkább a fájdalmas jelzőt juttatják az eszembe. Mondatok egymás után éneklése önmagában még nem vicces. Az este első fele nem hagyott kellemes emlékeket maga után.

Szerencsére a második blokkban mintha már látszódott volna annak kontúrja, hogy egy ilyen közéleti kabarénak mire érdemes vállalkoznia. Például arra, hogy csavarva egyet a valóságon, meséljen a nagyon is valóságos nyűgjeinkről. A második részben egy-egy abszurd ötlet már valóban alá tudott feküdni a mondanivalónak, így például abban a jelenetben, amikor egy alkotmánybíró keresi fel az óvodásokat, hogy elmesélje nekik, miről is szól az új alaptörvény. Majd ennek folytatásaként ugyanezen bíró – miután intellektuálisan két vállra fektették a felvilágosult és cinikus kölkök – otthon alkotmányos társasjátékot játszik tulajdon stréber gyermekével. Ebben a jelenetben végre volt elég ötlet, petárda és plebejus szarkazmus.

Az élet is szolgál abszurd színezetű alapanyaggal, az avasi lakótelep lakásában a szálláshelyért veszekedő Gyurcsány és Orbán közös jelenete is a valóság megemelése. Ebbe az irányba kellene tehát folytatni! A közéleti karcos kritikáról persze a hírcsárdások sokat tudnak, nem véletlen, hogy a színpadon felolvasott álhírek ezúttal is ütöttek, kár, hogy az oldal rajongói számára már nem sok újdonságot jelentettek, de hátha ez is változik majd a jövőben. Az új „népfrontos” kabaré sokat még nem mutatott fel tehát, de azért a remény nem lőtte rögtön térden magát már az első este.

(Maguk akarták! – Nem kívánságműsor. Rendezte Nádas György. Thália Színház – Mikroszkóp Színpad)