Öt közép-európai egyetem, Krakkó, Pozsony, Prága, Bécs, Budapest ás Zágráb grafika szakjainak diákjai, tanárjai mutatkoznak be a Graphic Open című tárlaton, és mutatják meg – stílusosan – , hogy mi az ábra a képgrafika világában. Az egyetemek munkái közt találunk erősebb és gyengébb alkotásokat egyaránt, azonban a kiállítás a képgrafikai technikák szépsége, a megoldások sokszínűsége miatt válik lenyűgözővé.
Rieder Gábor megnyitóbeszéde arról szólt, amiről általában a képgrafika kapcsán szoktak szólni, miszerint a műfaj komoly bajban van. Persze „bajban” ki nincs manapság? A kérdéses valójában az, egyetérthetünk-e a Flash Art Magazin fiatal főszerkesztőjével: valóban „challenge-ként” fogható fel a képgrafika és a számítógépes tervgrafika „harca”? A képgrafika igazából ugyanis nem ennek a műfajnak a kihívója (és viszont). Az igazi kihívó a képzőművészet többi műfaja: a festészet, a szobrászat. Velük szemben a képgrafika sokkal inkább vesztésre áll.
Jó húsz évvel ezelőtt a kép- és a tervezőgrafika között sokkal nagyobb volt az átjárás. A mai grafikusok középgenerációjánál (például Orosz Istvánnál) a műfajok közötti határvonal még nagyon halvány volt. A plakátművészetre ez pláne jellemző volt, elég csak az örök példát a „lengyeleket” említeni, akik amúgy a kiállítással egy időben egy másik budapesti művészeti iskolában, a BKF-en is nyomulnak.
A hagyományok tehát erősek, és ez meg is látszik. Számtalan szitanyomat és kép szól a plakátok nyelvén mind a cseh, mind a lengyel és magyar anyagban. Új jelenség, hogy egyre gyakrabban jelenik meg egyfajta műfajok közötti kifejezésmód: a képgrafikusok a fotó, a festészet, sőt a performansz-művészet és az installációk felé mozdulnak el, kevesebb az igazán klasszikus projekt, legyen az rézkarc sorozat, vagy illusztráció. Fontos hangsúlyozni az alapot, hiszen a tervezőgrafikus számára valójában egy képgrafikai vagy festészeti mű ugyanúgy „digitalizálva” válik használhatóvá a technológiák átalakulása miatt, mint egy netről leguglizott fénykép. Olcsóbb is és gyorsabb „hozott” alapanyaggal dolgozni, semmint beemelni a képbe egy társművészt.
Hol van tehát a Graphic Open 2012 igazi kihívása, a valódi „challenge”? Nem a tehetség és nem a hagyomány hiányzik. A piac. A képgrafika ugyanis nagyon kényes, és a „köznapi” halandók számára kockázatos a gyűjtése. Manapság a műkincseket befektetési céllal vásárolják, a grafika anyaga azonban elsősorban a papír, és a papír (hacsak nem tárolják speciális körülmények között) nem időtálló, mint a festmény. A befektetési célú műtárgyvásárlásnál a festészet és szobrászat előnye szinte behozhatatlan. A „dédi tusrajzát” már csak sárga foszlányként próbálhatjuk megmenteni.
A képgrafikába életét a piac lehelhetne, ahogyan annak idején a képgrafika szerepe tulajdonképpen nem is volt más, mint a középosztály számára elérhető képzőművészetet nyújtani. Egy metszetre, rézkarcra a legtöbb „jó családban” futotta, míg a festmények az „úri házakba” kerültek. Ehhez képest festményt ma – csekély kivételtől eltekintve – a sznobok vesznek, beteszik a széfbe, majd pár év múlva piacra dobják. Ha viszont nincs piac, kár arra is számítani, hogy a kultúra egyéb szereplői fogják majd felkarolni a műfajt, Mert a grafikához nem csak pénz, szem is kell. A képgrafikához mindenek előtt kifinomult ízléssel bíró vásárló, aki képes csodálni a tus vagy a hidegtű szépségeit.
