A tavalyi cannes-i szerepléssel kezdődött a nemzetközi fesztiválútja a Csicskának, ami a napokban elért tamperei győzelemnek köszönhetően a decemberi Európa Filmdíj átadóval zárul majd. Mi lehet a folyamatos nemzetközi siker titka? Hogy a témája lokális, üzenete mégis univerzális?
– A sikerben, úgy gondolom, a lokalitás és univerzalitás egyszerre játszott szerepet. Ha eltekintünk attól, hogy a csicskáztatás egy kifejező magyar szó, akkor ezt modernkori rabszolgaságnak is nevezhetjük, ilyen filmek pedig folyamatosan készülnek világszerte. Indiában, Dél-Amerikában, különösképpen olyan országokban, ahol a különböző társadalmi rétegek, kasztok közötti szakadék hatalmas, nagy a szegénység és nincs elég munka, egyaránt készülnek hasonló témájú filmek. A jelenség ebben az értelemben nem egyedi, még ha van is egyfajta „uniós bukéja”, amit legutóbb a finn Tamperében elért győzelemkor kiemelt a zsűri. A fejünkben létező Európa javarészt politikusokból áll, az Európa Parlamentben döntéseket hozó, öltönyös emberekből. S van egy egészen más társadalmi rétege ugyanennek az Európának, aminek semmi köze nincs ehhez, s akik évszázadok óta kimaradnak az irányító rendszerekből. A finnek kiemelték még a színészi munkát, a színészek kiválasztását, nagyon autentikusnak tartották, ami azért nagy dicséret, mert a főszereplők nem amatőrök, nem helyi arcok. Szóval azt hiszem a nemzetközi elismerésnél a téma mellett inkább filmes szempontokat néznek, fontos hogyan van egy film megcsinálva. Ami a vásznon van már csak azzal tudod az embereket egy másik országban befolyásolni. Ilyen értelemben egészen különleges élményeket köszönhetek a filmnek, például Ázsia legnagyobb fesztiválján Sanghajban Tsui Hark adta át nekem a legjobb kisfilmnek járó díjat, s elmondta mennyire jó a filmem. Ilyenkor azért az az érzésem, mintha másik bolygón lennék: a kultrendező Tsui Hark, aki trükkökkel és röpködő démonokkal megtűzdelt távol-keleti kung-fu fantasyket, úgynevezett wuhsziákat készít, azt mondja a Csicskára, hogy tetszik neki. Ez ugyanolyan idegen számomra, mint a beszélgetésünket most olvasónak, vagy akárki másnak.
– A napi hírfolyamból miért éppen ezt szúrta ki lehetséges filmtémának?
– A Csicska esetében nagyon megérintettek azok a hírek, beszámolók, amelyek a csicskáztatással foglalkoztak. Elsősorban az a régi vágású, szélsőséges drámai helyzet fogott meg, ahol élet-halál kérdéssé fajul egy alá-fölérendeltségi viszony. Ennél nagyobb drámát el sem tudok képzelni. Ezek az emberek folyamatosan úgy élik az életüket, hogy annak minden pillanatába bele van kódolva a tragédia. Meghal a csicska, mert agyonütik, vagy kiéheztetik, vagy üzemi baleset éri, mert senki nem figyel rá; vagy a csicskában megszakad valami, s egy kapával fejbe vágja a rabszolgatartót. Ez engem annyira megfogott, hogy az anyaggyűjtés közben már párhuzamosan haladtam az én saját fikcióm megírásával is. Olyan filmet akartam, ami bemutatja ennek a világnak a nyers brutalitását. A Csicska szíven üt és odaszögez a székhez.
– A csicskáztatás etnikai probléma?
– Semmi esetre sem. Ez persze mindig kényes kérdés, a tapasztalataim alapján viszont állíthatom, messze nemcsak romák érintettek a csicskáztatásban. Az én filmemben azért is „roma-nemroma” családot állítok a történet középpontjába, mert sok vegyes családdal találkoztam a kutatásaim során. A romakérdést ki is akartam vonni a filmből, nem erről akartam beszélni, nem ez volt a nézőpontom. Hangsúlyozom, a Csicska nem dokumentumfilm, hanem az én személyes vízióm a szélsőséges emberi viszonyokról. Érdekelt, hogy több ezer éve a domináns egyedek szolgaságba hajtják a gyengéket, s ezen a ponton teljesen mindegy, hogy a honfoglalókról beszélünk, a középkori feudális viszonyokról, vagy az Európai Unióról a 21. században. Van egy réteg, amely minden történelmi korban ugyanúgy viselkedik, egy archaikus viselkedésminta szerint. Ezért nem is kifejezetten magát a csicskáztatást, mint jelenséget akartam körbejárni, és nem is tekintem magam szakértőnek a témában.
– Azért maradjunk még a jelenkori rabszolgatartásnál: kutatásai során mennyire változott meg önben a kép a csicskáztatásról? Nem tartott attól, hogy ha túl finoman fogalmaz, akkor nem fest kellően reális képet, ha viszont túl keményen, akkor meg a néző nem hiszi el, hogy ilyesmi megtörténhet?
– A film szerintem nagyon brutális lett, de ennél sokkal kegyetlenebb dolgok történnek a világban. Olyan történeteket hallottam, amelyek a legkegyetlenebb háborús emlékeket idézik. A csicskáztatók nagyon nehezen definiálható bűnt követnek el. Az egész viszonyrendszert a brutalitás és kegyetlenség tartja egybe. A csicskáké a társadalmi hierarchiában a rabszolgai vagy szolgai viszony, s csak nagy ritkán „jönnek fel” a családtag szintig. A csicskáknak nagyjából három lehetőségük van az életben: van, hogy olyan körülmények közül érkezik meg a fogvatartott ebbe a világba, hogy – mint egy életfogytos rab – beletörődik a sorsába, ugyanis a külvilágban sem nagyon van helye. Az az abszurditás a helyzetében, hogy rájön: még mindig tartozik valahová-valakihez. Ez a ritkábbik eset. Ennél gyakoribb, hogy a csicska meghal. A leghátborzongatóbb eset – amivel találkoztam – az volt, hogy miután agyonütötték, nem merték eltemetni, nehogy nyoma maradjon. Azt találták hát ki, hogy egy éppen megdöglött ló hasába varrják, s dögkútba dobták. Másfél év múlva pedig, amikor lebomlott a ló, egyszer csak kilógott egy tornacipős láb a tetemből, s az arra játszó gyerekek vették észre. Persze a ló alapján könnyű volt beazonosítani a tulajdonost és elkövetőt, mert a környéken nincs sok állattartó, se lakos. Az elkövető pedig nem is mérte fel tette következményeit. És van a harmadik, kisszámú, jól végződő eset, amikor a csicska sikeresen megszökik. Volt egy olyan alkalom, amikor az áldozat annyira félt, hogy a szökése után gyalog átment az ország egyik végéből a másikba, majd jóval később visszakeveredett a saját környékére, s elhelyezkedett egy gazdánál, már, mint rendes alkalmazott. De akkor már békén hagyták, pedig elkaphatták volna. Ez is azt mutatja, hogy ennek a bűncselekményi formának nagyon nagy hagyományai vannak, de nincsenek pontos szabályai. Ugyan nem igazán maffiaszerű, szervezett bűnözés ez, de hasonlóan nehéz tetten érni. Számtalan alkalommal próbáltak csicskákat megmenteni rendőrök, szinte már kérlelték őket, hogy csináljanak valamit jogilag, tegyenek feljelentést, hogy segíteni tudjanak. El kell mondanom, nagy elismerés illeti a bűnüldöző szerveket azokért az erőfeszítésekért, ahogy a szélmalomharcukat vívják.
