Még ma is a skandináv iparművészet az etalon?

Konstrukció és Paradigma: ez a címe a norvég iparművészet gyűjteményes tárlatának a Budapest Galériában. A kérdés az: minta-e számunkra a norvég iparművészet, és ha igen, miben?

A Paradigma című anyag 18 művész alkotásaiból áll, s főleg az köti őket össze, hogy a technikai fejlesztések adta lehetőségek művészi továbbgondolását tartják céljuknak: nagyrészt keramikusok és fémművesek. A Konstrukció című tárlatban pedig térplasztikákat, használati és dísztárgyakat láthatunk 16 művésztől. A két kiállítás együtt a norvég iparművészet tekintetében valóban reprezentatív, hiszen 34 kortárs alkotó munkáit láthatjuk egyszerre.

Harminc–negyven évvel ezelőtt ha azt mondtuk, skandináv, akkor mintát, tehát paradigmát gondoltunk mögé. Így volt ezzel az egész világ. Nem kérdés, hogy a skandináv dizájn, vagyis a svéd, a dán és a finn modell a harmincas évektől fokozatosan, de az ötvenes évek végétől egyértelműen a követendő, minden tekintetben tökéletes iparművészet szinonimája volt. A norvégok valahogy kimaradtak ebből: az ötvenes évektől meghatározó vonulat földrajzilag ugyan közel esett hozzájuk, mégis inkább egyfajta svéd–finn párbajként élték meg.

Észre sem vettük, és elszállt negyven év. Generációk nőttek fel, s ha azt mondjuk, skandináv dizájn, akkor csak addig jutunk el, hogy tudjuk, hol van az IKEA. A bútorgyár katalógusait ma azonnal kidobjuk a postaládából, azonban a nyolcvanas években még csempészáruként hozták be Németországból, és az iparművészet iránt érdeklődő polgári családok könyvespolcain oly megbecsülésnek örvendtek, mint Féja Géza és Szabó Dezső háború előtti kötetei. Szóval 2012-ben már komoly a kérdés: mennyiben paradigma a skandináv iparművészet, tudnak-e valami olyat, amit mi nem?

Ha a Budapest Galériában kiállított tárgyakat nézzük, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy valóban két, egymástól külön futó kiállítás egy térbe helyezése történt meg. Az egyiken a kraft, tehát a kézműves, a másikon a dizájn, tehát az érdekes, trendi tárgyak dominálnak. Utóbbiak vannak ezúttal kevesebben, holott az arány többnyire fordított, és a dizájn rovására itt is uralkodóak azok a művek, amelyek inkább különleges anyagban megalkotott képzőművészeti alkotások, semmint iparművészeti termékek. Faragott és agancsplasztikák, agyagplasztikák ezek, melyeknek esztétikai szépségük mellett használati értékük vajmi kevés, és amit itthon tömegével találni az Iparművészeti Vállalat roskadozó raktáraiban a rendszerváltás előtti évtizedekből. Ha tehát pusztán a tárgyakat nézzük, és nem látnánk a kiírásokat, szinte semmi nem árulkodna arról, hogy ez egy kortárs norvég tárlat.

A hőskorban egy svéd üveget kis gyakorlással a laikus is ki tudott szúrni. Mára azonban nincs lényegi különbség egy norvég és egy magyar keramikus tárgya között. A helyi hagyományok jelenléte nem vonul át a tárgyi kultúra egészébe. Azt viszont nem lehet megállapítani, hogy a skandináv dizájn hatása lett volna világszerte akkora, hogy az elmúlt negyven évben a protestáns etikai és művészetideál, a praktikus szemlélet és a visszafogott germán precizitás sajátosan északi elegyéből született dizájn immár az egész világot meghódította, vagy hogy Skandinávia simult-e vissza a hagyományos funkcionalista dizájnszemléletbe, elveszítve sajátos karakterét. Ugyanis a kettő annyira közel áll egymáshoz, hogy millimétereken múlik, melyik mellett tegyük le a voksot.

A technika lenyűgöző, de ilyet már mi is tudunk. A tárgyak szépek, de ilyeneket nálunk is terveznek. Az ötletek jók, de egy átlagos diplomacsörte júniusban, amikor majd a MOME, Sopron, Pécs és a BKF fiatal művésztervezői közt lehet válogatni, hasonló örömökkel fog szolgálni számunkra, ez borítékolható. Ilyen terveket a Design Hét alkalmával többször is láthattunk hazai fiatal alkotóktól. Tehát ha mondhatunk ilyet, a lemaradást behoztuk, s ma már mi is tudjuk azt, amit a norvégok.

Ne menjünk el azonban Vidor Koksvik purista üvegfújásai mellett, hiszen szinte a historizáló üveg hagyományait eleveníti fel munkáiban. Említsük meg Håvard Larssen rénszarvasagancsból, a hagyományos számi népművészet stílusában és eszközeivel készített tárgyait. Jens Erland és a dán származású Karen Klim pedig a neo-neo-neo-neoavantgárd irányzatban alkot „ortodox” skandináv dizájntárgyakat. Különös hagyományőrzésnek tűnik ez a letisztultság 2012-ben, hiszen ma már minden tervező igyekszik humort, viccet csempészni tárgyaiba. Ahogy Ulla-Mari Brantenberg megfejthetetlen virtuozitással készíti üvegplasztikáit, és Marit Helen Akslen ötletes szabású vagy szövésű, fura, csomózott ruhakölteménye/plasztikája is műfaji határokat feszeget. Liv Blovarp nyaklánca azonban már szinte bizarr: leginkább egy torokra tekeredő féreghez hasonlít a biomorfikus ihletettségű, fémelemekből fűzött plasztikus lánc.

Azonban egyik sem okoz különösebb meglepetést. A kiállításon nem volt olyan többlet sem a koncepció, sem a kivitelezés, sem a megoldások terén, amitől ma hazánkban követendő paradigmának lenne tekinthető a norvég dizájn úgy, ahogy negyven évvel ezelőtt, amikor a népművészet, az avantgárd, a funkcionalizmus és a hagyományok szerves egységéből táplálkozó, üdítő színfolt hatott a gagyi Junoszty tévék és ócska KGST-termékek uralta világban, a kopottas keleten.

(Konstrukció és Paradigma – Kortárs norvég iparművészet. Budapest Galéria, Budapest Kiállítóterem. Látogatható április 1-jéig.)