Az idősebbek nosztalgiával emlékezhetnek a hetvenes–nyolcvanas évekre, és akkor talán észre sem vették, hogy az őket körülvevő tárgyakban ott munkálkodik a jövő dizájnszemlélete. A nyolcvanas években mindent a szögletes formák uraltak, az utakon kocka Ladák, kocka volt a bútor, a háztartási gép is.
1975-től elkezdett kiépülni a magyar dizájn gyártási és tervezői infrastruktúrája. Voltak tervezők, gyárak, és az „új gazdasági mechanizmusnak” köszönhetően még valami olyasmi is, amit piacnak lehetett nevezni. Aztán jött a rendszerváltás új idők ízlésével, és az ország rohamos sebességgel cserélte le „szocialista kocka” termékkultúráját „áramvonalas nyugatira”. Végül az igazi csavar: az új évezredben már meguntuk a kereket is: egy igazi kocka tárgy, Orion vagy Sokol kisrádió, a nagyi régi cirkója és a veteránná öregedett Zsiguli is megkapta azt a megbecsülést, amit korábban talán soha nem élvezett.
A nyolcvanas években mindent a kocka uralt, kocka volt a bútor, a háztartási gép is
Fotó: Iparművészeti Múzeum
Simon Károly ipari formatervező karrierje csúcsán a kocka tehát menő volt, aztán ciki lett, most pedig divatos retró. Kérdés tehát, hogy a megbecsülés, ami munkásságát övezi, tényleg az életműnek szól, vagy csak a divat tüzeli. És még egy dilemma: tekinthető-e az ipari formatervező iparművésznek, vagy olyan műszaki ember, aki testet ad műszaki tartalmaknak?
Hétköznapi tárgyak sorakoznak egymás mellett száraz műszaki rajzokon, 3D-s modelleken, makettek formájában, fotókon az Iparművészeti Múzeum tárlatán. Úgy érezzük magunkat, mintha a Drágám, a kölykök összementek! nem egy kertben, hanem egy tervezőirodában játszódna. Az élmény is ennek megfelelően hol ijesztő, hol izgalmas, hol kifejezetten nosztalgikus, megint más szempontból egyhangú és merev.
Sok művész diadalmas korszakként tekint a formatervezés hőskorára. Simon Károly mint a magyar dizájn mestere mai árfolyamon számolva egymaga majdnem 60 milliárd forintnyi termék létrejöttéből vette ki a részét. A korszak neofunkcionalista szemléletét követte, méghozzá mondhatni ortodox módon. Biztos azonban, hogy Simon Károly munkássága a dizánjról folytatott vitában akkor is a műszaki irányba tolja a mérleg nyelvét, ha épp az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani ez a kiállítás.
Humor nincs a tárlatban, de ha viszünk magunkkal, az Orion Űrhajó irányítótermében érezhetjük magunkat egy nagy kozmikus utazáson. Mintha egy kocka alakú retró-időgép gombjait nyomkodnánk. A „szabadtéri turbógenerátor” a „kelenföldi csúcserőmű központi egysége” nevek a mai fülnek már olyanok, mintha valami durva retrófuturista sci-fi filmben járnánk, ahol furcsa szövetkezeti brigádrobotok építik a jövő városát. Öveket bekapcsolni, időgép: on!
