„Ilyen tavasz csak egy volt életemben” – 2009-ben ezt a nevet kapta az a nagyszabású kiállítás, amely magángyűjtemények segítségével állított emléket az 1848–49-es szabadságharcnak. Nem véletlenül: aki átélhette az akkori eseményeket, élete végéig nem felejtett. Bármilyen sorsot szánt a későbbi élet az egykorvolt honvédoknak, halálukig büszkén hirdették szabadságharcos voltukat, sokan pedig – ahogy arról a sírkövek ma is vallanak – azon is túl.
Kerülve a dohos pátoszt, ki lehet mondani: tavasz volt ez a nemzet életében is, amelynek elmúlása nem a teljes pusztulásnak nyitott utat. Hiszen a függetlenség gondolatát, a magyar érdekek védelme iránti elkötelezettséget nem irtották ki sem a szabadságharcot követő megtorlások, sem a kölcsönös bizalmatlanságba merevedő Bach-korszak évei.
Acélkardot csináltatok magamnak,
Ráveretem címerét a hazámnak,
Diófából ki is vágom a nyelét,
Rávágatom Kossuth Lajosnak nevét.
És nem csak a politikus elmékben vertek gyökeret a ’48-ban hangoztatott jelszavak. A népi emlékezet is páratlan gazdagsággal – népdalok, históriás énekek, tárgyi emlékek segítségével – fejezte ki elkötelezettségét az akkor szárba szökkent eszmék és a vérbe fojtott küzdelmek kudarcával sem elvesző nemzeti remények iránt. Az értelmiségiek által írt visszaemlékezésekhez képest elsőre elnagyoltnak vagy pontatlannak is tűnhet mindaz, amit a sokat emlegetett nép emlékezete megőrzött, pedig van egy olyan értéke, amely ritkán tör utat a pallérozott mondatok között: közös élményeket kínál.
Ezzel persze nem a papírra vetett memoárok értékét vonjuk kétségbe, de a virtuálisan megtekinthető arcok elárulhatnak valami olyasmit is, amit nem képes vállára venni és hordozni az írott szó. A megélt élmények rajzolatairól van szó az idős arcokon. Az apró, néha félszeg mozdulatokról. A szégyenlős vagy nagyon is hetyke pózokról. És persze az egyenruhákról, amelyek már messze nem állnak úgy viselőiken, mint egykoron – valakin akkor se.
No meg a kitüntetésekről, amelyek a legpolgáribb viseletet is valamiféle sajátos idegenséggel ékesítik fel, és ezzel egy pillanatra hatályon kívül helyezik a hétköznapiság amúgy elkerülhetetlen – és ezért is megnyugtató – időtapasztalatát. Visszahoznak valami mulandót, és ez mégis elevenebb élmény ezeknek az embereknek bárminél, ami korábban vagy később történt.
A kolozsvári Országos Történeti Ereklye Múzeum 1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján a még élő 1848–49-es katonák képeiből nagy kiállítást kívánt rendezni. Ebből a célból fényképészeknek szóló felhívást tettek közzé, hogy az öreg honvédekről díjazás nélkül készítsenek portrékat. A gazdag ’48-as hagyományokkal rendelkező Hódmezővásárhelyen a felhívás kedvező visszhangra talált, s így Plohn József helybéli fotográfus több mint 150 veteránról készített fényképet. A Néprajzi Múzeum netes tárlaton is böngészhetővé tette a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban őrzött képeket. Kattintson!
