A DESZKA Fesztivál hat évvel ezelőtt a Drámaírók Kerekasztalának kezdeményezésére jött létre, a megszervezést a Csokonai Színház vállalta magára. A programot az idén Vörös István drámaíró és Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója állította össze. Ezen a mustrán nincs se zsűri, se díjazás, a műhelyszellem a meghatározó. Lényeg az eszmecsere, egy fórum, ahol a szakma elmondhatja, miért fontos kortárs drámákat műsorra tűzni, kísérletezni, levetkőzni a régi formákat, új ajtókat nyitogatni, a közönség pedig szintén véleményt formálhat.
A színházban, a színészbüfében ez alatt a néhány nap alatt szabad a bejárás, bárki szabadon kérdezheti a rendezőket, színházi embereket, rájuk zúdíthatja a dühét, ha egy darab épp kiverte a biztosítékot – a nézők valamiért azonban inkább maradnak a megszokott színházfogyasztási szokásoknál. A kísérőprogramokon és beszélgetéseken estéről estére ugyanazok a szakmai berkeken belül jól ismert arcok tűnnek fel, akik újra é újra felteszik a kérdést: ment-e a színház által a világ elébb?
Alföldi Róbertet ugyan várták Debrecenbe, a jövő heti Hamlet premier miatt mégsem tudott eljönni, így maga helyett dramaturgjait, Vörös Róbertet és Perczel Enikőt küldte. Mindkettena mostani beszélt nyelven íródott drámák gyermekbetegségeiről beszéltek. Vidnyánszky Attila és Viktor Rizsakov hosszan monologizált a magyar és az orosz színházcsinálás közötti különbségekről, Eszenyi Enikő a kortárs drámák és a nézők viszonyát elemezte.
A program elég eklektikusra sikerült az idén, jól érzékeltetve, mennyire máshogy közelítik, értelmezik a hazai színházaink a kortárs dráma fogalmát. Bemutatták a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Hulladék, a Kolibri Színház Cyber Cyrano, a kaposvári Csiky Gergely Színház A kéz, vagy a budapesti Pinceszínház Léni vagy nem Léni című előadását, de a marosvásárhelyi Yorick Stúdió A bányavirág című előadása is szerencsére szerepelt a listán – talán az egyik legerősebb előadás volt a Deszkán.
A sorból feltűnően kilógott Szakonyi Károly Adáshiba (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) és Spiró György az Imposztor (Budapesti Kamaraszínház) című darabja. Klasszikussá lett kortárs művek ezek, amelyek rövid idő alatt beporosodtak. Az Adáshiba a retró-életérzést erőltető rendezés miatt (Keszég László nem illet a sorba. Egy beszélgetésen épp Szakonyi Károly maga mondta, nem érti, miért megy az Adáshiba negyvenegy éve a hazai és nemzetközi színházakban. Szakonyi 1970-ben azt az állapotot akarta megírni, ami abban az időben benne volt a levegőben. A felbomló kapcsolatokat, az egymás iránti érdektelenséget, ehhez pedig jó eszköz volt televízió. Bár ma sincs másképp, Szakonyi is úgy vélte, hogy ezt a darabot képtelenség modernizálni.
A fesztivál persze arra is választ próbált adni, vajon milyen utat járt, járhat be a kortárs magyar dráma? Rendezőkkel, dramaturgokkal, írókkal beszélgetve nem épp optimista kép rajzolódik ki: szinte egybehangzó véleménynek tűnik, hogy a kortárs drámát kevés színházigazgató mer nagyszínpadi előadásként eladni. A közönség nehezen fogadja ezeket az előadásokat még Debrecenben is, ahol az utóbbi időben rengeteg energiát fektettek abba, hogy elfogadtassák a nézőkkel a másfajta színházi látásmódot. Spiró György szerint megváltozott az író-rendező-színész viszony. Az írót ma már csak szöveggyártó kisiparosnak tekintik. A szappanoperák és a hollywoodi filmek Spiró szerint vámpírként élősködnek a többi műfajon.
Voltak, akik még keményebben fogalmaztak: a magyar színházi élet tékozló a drámaírókkal szemben. Vörös István szerint például a színházigazgatók nem szeretnek olvasni, rengeteg parlagon heverő mű van. A pesszimista alaphangok ellenére a DESZKA összképe azt bizonyította, hogy a világnak, a színháznak szüksége van kortárs drámákra. A színháznak, a színészeknek, és nem utolsó sorban az íróknak pedig most még nagyobb áldozatot kell hozniuk azért, hogy a saját, egymással folytatott harcaik ellenére a nézőkkel is megértessék a kortárs dráma fontosságát.
