A DESZKA Fesztivál hat évvel ezelőtt a Drámaírók Kerekasztalának kezdeményezésére jött létre, a megszervezést a Csokonai Színház vállalta magára. A programot az idén Vörös István drámaíró és Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója állította össze. Ezen a mustrán nincs se zsűri, se díjazás, a műhelyszellem a meghatározó. Lényeg az eszmecsere, egy fórum, ahol a szakma elmondhatja, miért fontos kortárs drámákat műsorra tűzni, kísérletezni, levetkőzni a régi formákat, új ajtókat nyitogatni, a közönség pedig szintén véleményt formálhat.
A színházban, a színészbüfében ez alatt a néhány nap alatt szabad a bejárás, bárki szabadon kérdezheti a rendezőket, színházi embereket, rájuk zúdíthatja a dühét, ha egy darab épp kiverte a biztosítékot – a nézők valamiért azonban inkább maradnak a megszokott színházfogyasztási szokásoknál. A kísérőprogramokon és beszélgetéseken estéről estére ugyanazok a szakmai berkeken belül jól ismert arcok tűnnek fel, akik újra é újra felteszik a kérdést: ment-e a színház által a világ elébb?
Alföldi Róbertet ugyan várták Debrecenbe, a jövő heti Hamlet premier miatt mégsem tudott eljönni, így maga helyett dramaturgjait, Vörös Róbertet és Perczel Enikőt küldte. Mindkettena mostani beszélt nyelven íródott drámák gyermekbetegségeiről beszéltek. Vidnyánszky Attila és Viktor Rizsakov hosszan monologizált a magyar és az orosz színházcsinálás közötti különbségekről, Eszenyi Enikő a kortárs drámák és a nézők viszonyát elemezte.
A program elég eklektikusra sikerült az idén, jól érzékeltetve, mennyire máshogy közelítik, értelmezik a hazai színházaink a kortárs dráma fogalmát. Bemutatták a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Hulladék, a Kolibri Színház Cyber Cyrano, a kaposvári Csiky Gergely Színház A kéz, vagy a budapesti Pinceszínház Léni vagy nem Léni című előadását, de a marosvásárhelyi Yorick Stúdió A bányavirág című előadása is szerencsére szerepelt a listán – talán az egyik legerősebb előadás volt a Deszkán.
A sorból feltűnően kilógott Szakonyi Károly Adáshiba (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) és Spiró György az Imposztor (Budapesti Kamaraszínház) című darabja. Klasszikussá lett kortárs művek ezek, amelyek rövid idő alatt beporosodtak. Az Adáshiba a retró-életérzést erőltető rendezés miatt (Keszég László nem illet a sorba. Egy beszélgetésen épp Szakonyi Károly maga mondta, nem érti, miért megy az Adáshiba negyvenegy éve a hazai és nemzetközi színházakban. Szakonyi 1970-ben azt az állapotot akarta megírni, ami abban az időben benne volt a levegőben. A felbomló kapcsolatokat, az egymás iránti érdektelenséget, ehhez pedig jó eszköz volt televízió. Bár ma sincs másképp, Szakonyi is úgy vélte, hogy ezt a darabot képtelenség modernizálni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!