A filmtörténet örömteli pillanatai: A leleményes Hugo
A hétvégi Oscar-gálán tizenegy jelöléséből öt aranyszobrocskát nyerő A leleményes Hugo emelkedett hangnemben, mérhetetlen kedvességgel beszél arról, hogy miért is a művészeti ágak legszerethetőbbje mostanság a mozgókép. Legalábbis Martin Scorsese és a hozzá hasonló gyereklelkű felnőttek számára. A leleményes Hugó címszereplője egy árva kisfiú, aki egy pályaudvar óráinak felhúzásáért és működéséért felel, s egyetlen igazi küldetésének az apja után rámaradt robot életre keltését tartja. Apró alkatrészeket, rugókat és csavarokat a sarki játékboltostól csen, aki nem más, mint a halottnak hitt filmkészítő mester, Georges Mélies. A harmincas évek Párizsában járunk, s a mese ezúttal részben a valóság is, Mélies-t ugyanis szinte elfeledett művészként ismerték fel annak idején egy párizsi pályaudvaron, hogy a filmben is látható módon rehabilitálják, s az őt megillető helyre emeljék a filmtörténet krónikáskönyvében. Martin Scorseséről közismert, hogy hatalmas erőfeszítéseket tesz a filmtörténet promótálása, a mozgóképes múlt megóvása érdekében. Ezért érzékenyülhet el különösképpen az egyszeri néző A leleményes Hugo nézése közben, amelyben Scorsese szakított Leonardo DiCaprióval, s vigyázó tekintetét a múltba helyezve a filmtörténet örömteli pillanatait, az első ártatlan mozgóképek korát idézte meg. S Scorsese nemcsak vissza, előre is tekint, hiszen a legmodernebb 3D számítógépes animációval készítette filmjét, ami ebben az esetben nem bűntett, sokkal inkább elismerése a mozgókép legújabb vívmányának. A leleményes Hugo a film örömteli ünnepe.
Felfeslik a jóléti élet selymes szövete: Szex felsőfokon
Sponsoring a lengyel címe a filmnek, ami csak azért érdekes – túl azon, hogy a rendezője is odavalósi –, mert itt tényleg erről van szó: lányokról, akik a tanulmányaikat (felsőfokon!) testük áruba bocsátásával finanszírozzák. Jól megszponzorálják őket. Magyarán kurválkodnak. Vagy mégsem, mert egyfelől erről (is) szól ez a film: prostituáltnak nevezhető-e az, aki nem érzi magát annak? Aki szégyelli a szegénységet, de nem érez szégyent amiatt, ha időnként idősödő férfiak levizelik. Már ebből is látható, hogy amolyan „bevállalós„ filmről van szó, a kötelező habverés már folyik, dagad a reklámértékké konvertálható botrány, másfelől amolyan értelmiségi film ez, ami igyekszik társadalmi problémákra fókuszálni úgymond. A főhőse is egy jól szituált értelmiségi (Juliette Binoche), akinek irigylésre méltó élete van. Szép ház, menő munka (újságíró egy felkapott magazinnál), finom borok, vasalt ingek. A téma persze magába rántja, és ahogy egy értelmiségi filmtől elvárható, felfeslik a jóléti élet selymes szövete, és láthatóvá válik az üresség meg a képmutatás. Nem eredeti alkotás, de amit vállal, jó színvonalon teljesíti, és helyenként egészen betegesbe hajló humor csillan meg benne.
Az őszinte Angelina Jolie: A vér és méz földjén
A világ leggyönyörűbb ajkainak tulajdonosa nem buta nő, sőt. Bár a kritikusok elverték a port Jolie filmjén, mi nem osztozunk ebben az össznépi odamondogatásban. Őszinte film ez, ami nem jelenti természetesen egyúttal azt is, hogy hibátlan lenne. De nélkülözi az amerikai filmekre jellemző túlzásokat, nincs nyakon öntve azzal az okoskodó generálszósszal, ami a tengerentúli filmesek keze alatt hajlamos megszületni, amikor nagyon komoly kérdésekről nagyon komoly filmet óhajtanak forgatni. A délszláv háborús pokol mélyén járunk, a film a bosnyák nők kálváriájáról mesél. De szerencsére nem valami iskolás melodrámát kapunk. Az pedig, hogy egy tragikus szerelmi történet adja a keretet, nem rossz döntés, persze itt közelíti meg legjobban Jolie mozija a hollywoodi sziruptenger partjait, de szerencsére a színésznőből rendezővé vedlett celebritás nem gázol bele térdig. Szokták még szerbellenes elfogultsággal is vádolni A vér és méz földjént, és tényleg, nem nehéz eldönteni, kivel kell együtt éreznünk, de mindezzel együtt is vállalható filmet kapunk.
Nick Nolte visszatér: Warrior – A végső menet
Bár a Warrior – A végső menet alapvetően ketrecharcról szóló mozi, legnagyobb nyereménye a megint kivételesen nagy teljesítményt nyújtó Nick Nolte szereplése. A lecsúszott, alkoholista apát játszó Nolte méltán kapott ismét Oscar-jelölést szerepéért, szám szerint immár a harmadikat, s újra bebizonyosodik, hogy a nehéz természetéről híres férfi méltatlanul alulértékelt művész a mai Hollywoodban. A Warriorban mindenesetre tündököl, hogy mennyire önmagát játssza, s mennyi a színészkedés teljesítményében, nehezen ítélhető meg, de ez egyúttal alakításának természetességét is dicséri. A történetben egy szétesett családot a közös szenvedély, a ketrecharc hoz ismét össze. Az apa egykoron űzte a kegyetlen sportot, Irakból dezertált egyik fia, valamint a családját a csődtől megmenteni igyekvő másik csemetéje pedig jelenleg is a bizniszben van – igaz, más-más okból kifolyólag. Viszont a küzdősport vébéjének számító csúcseseményen ismét találkozik a család, egészen pontosan a két fiú ellenfélként a ringben, az apa pedig gyerekeiért szorító, egyiküket edző családfőként a ketrec mellett. A Warrior – A végső menet kiemelkedő kritikái kétségtelenül a rendhagyó környezetbe helyezett családi konfliktusnak szólt, mert mellette zömében a jól koreografált, de kegyelten ketrecharc-összecsapások adják a cselekmény gerincét. Aki viszont erre nem vevő, annak még mindig ott van a 70 évesen élete egyik legjobb teljesítményével előrukkoló Nolte, aki ki tudja, hogy mikor fog még egyszer így játszani a vásznon, és egyáltalán meddig lehet örülni mozis jelenlétének.
