Volt egyszer egy negyvennyolc

2005-ben nagy sikert aratott egy magyar játékfejlesztő cég, amikor az oktatási minisztérium támogatásával ’48-as témájú számítógépes játékot jelentetett meg. A cég történész szakértőjének, Limpár Péternek a segítségével idézzük fel a sztorit.

A történet egy kollégiumban kezdődött. Limpár Pétert, aki ma a komáromi Selye János Egyetem oktatója – korosztálya oly sok képviselőjéhez hasonlóan – az egyetemi évek alatt rántotta magába a legendás Panzer General című második világháborús stratégiai játék. Nagyjából ugyanekkor, az ELTE egy másik karán Várhegyi Bulcsú informatikus álmodozott arról, hogy milyen jó lenne egyszer a magyar történelmi stratégiát játszani.

A történész nem sokáig hezitált, amikor 2004-ben tudomást szerzett arról, hogy Várhegyi cége olyan játék fejlesztésébe fogott, ami az 1848–49-es szabadságharc újrajátszását teszi lehetővé. Limpár jelentkezett, és hamarosan a csapatban találta magát: ő felelt ettől kezdve azért, hogy a játékosok amúgy jogos igényeit (vesszenek a Habsburgok!) sem elfeledve a hitelesség karámján belül tartsa a virtuális vérfürdőket.

Limpár szerint ugyanis az örök kérdésnek számít az ilyen játékok esetében, hogy mit engednek meg a fejlesztők a játékosoknak, hiszen – hasonlóan a sporthoz – a számítógépes stratégiai játékok is gyógyírt kínálhatnak a különféle nemzeti sérelmek enyhítésére. Erre utalva említi az Index akkor megjelent kritikáját a játékról, aminek már a címe is arra utalt, hogy most aztán majd jól el lehet kenni a szerbek száját. Nyilván népszerű lenne egy olyan játék ezek szerint, amiben nemcsak győzelemre vihetjük honvédjeinket, hanem azzal a lendülettel mondjuk a franciákat is az Atlanti-óceánba toljuk, majd bevesszük Londont, de talán mégis jobb nem kapitulálni a történelmi hűség előtt.

A készítők a legnehezebb fokozatot illesztették a valós történelmi tényekhez, a könnyebb verziókban – számítva a fiatalabb korosztályokra, illetve a kevésbé elszánt játékosokra – a magyar győzelem egyszerűbben elérhető. A jogos győzelmi igényeket pedig az orosz beavatkozás kikapcsolásával elégíthetik ki a legkönnyebben a felhasználók, akik így egy alternatív történelmet játszhatnak el.

Éppen ezért a történész-szakértő egyik feladata az volt, hogy számításokat végezzen azzal kapcsolatban, adott hónapokban mekkora lehetett a honvédség létszáma, milyen erőt lehetett képes felvonultatni a magyar hadvezetés. Ha mondjuk valamelyik játékos serege túl gyors ütemben fejlődik, üzenetet kap, ami a toborzási idő meghosszabbodásáról tájékoztat a fegyverhiányra hivatkozva.

A játék 2005-ben jelent meg, és komoly médiahátszelet kapott. Limpár szerint nehéz megbecsülni a tényleges adatokat, többek között azért is, mert a letöltéseket lehetővé tevő Sulinet-szerver többször is összeomlott a nagy érdeklődésnek köszönhetően. Annyi mindenesetre biztos, hogy a százezret meghaladja azoknak a száma, akik letöltötték maguknak a játékot. Biztatóak voltak a kezdetek, különösen annak fényében, hogy az akkori oktatási minisztérium is láthatóan elkötelezte magát az ismeretterjesztés ezen nem szokványos, de annál szórakoztatóbb módja mellett.

A Huszár Games ezek után joggal tervezett hosszabb távra. Pro Libertate! címmel el is készült a következő játék, amely ezúttal a Rákóczi-szabadságharc csatáit kínálta a játékosoknak, avagy Limpár Péter fogalmát használva, a „fotelhadvezéreknek”. A minisztérium időközben elveszítette érdeklődését, és ez nyilván a sajtóvisszhangokat is érintette, úgyhogy hiába jött még ki valamivel később a Hunyadi hadai, egyelőre nem sikerült végigvinni a korábban dédelgetett nagyszabású tervet – bár teljesen még ma sem mondtak le róla. Az lett volna ugyanis a cél, hogy a magyarság hadtörténelmét attól kezdve dolgozzák fel, hogy eleink a Kárpát-medencébe érkeztek, egészen a XX. századig.

Annak idején a Huszár Games nem csak a hazai piacban bízott. Tudni kell, hogy a hatszög alapú, körökre osztott stratégiai játékok piaca bár viszonylag szűk, de rajongói megbízható, kiszámítható piacot jelentenek. A Huszár Games ’48-as játékának angol nyelvű promóciós változata nem is startolt rosszul, nagyjából negyvenezer példány lelt gazdára angol nyelvterületen. A jövő azonban itt sem tűnt biztatónak, hiszen – és ezért nem lehet őket kárhoztatni – az angolszász piacok vásárlóit sokkal inkább meg lehet fogni a második világháborús játékokkal, erre viszont a Huszár Games csapata nem érzett túl nagy hajlandóságot.

Azt pedig, hogy mennyire nem volt elvetélt gondolat, hogy az ilyesféle stratégiai játék „tanít-nevel-szórakoztat”, mi sem mutatja jobban, minthogy Limpár a mai napig használja az oktatásban azokat a térképeket, amiket még a fejlesztések hevében dolgoztak ki.