A színészek lubickolnak, az úszómester pedig ismét elemében van. Owen Wilson mint ha Alvie Singer alteregója lenne, a gesztusai, de még a hangja is a huszonvalahány évvel ezelőtti Allent idézik, mínusz Kern András. Marion Cottillard Picasso csajának szerepében ellenállhatatlanul gyönyörű, Kathy Bates pompás, mint Gertrude Stein (Yes, Gertrud), Adrien Brody pedig egyszerűen zseniális, úgy is, mint Salvador Dali. Ja, és Sarkozynét is elnézegetném még egy ideig, amint idegenvezet a Rodin Múzeum kertjében. Legalábbis gondolkodóba ejt.
Arról van szó ugyanis, hogy egy amerikai író a menyasszonyával és annak borzalmas szüleivel Párizsba utazik az esküvő előtt. Amiből persze nem lesz semmi, a két ember tűz és víz. Hősünk szarik Malibura, legszívesebben Párizsban maradna egy padlásszobában és az esőben sétálgatna, amire a film végén lesz is alkalma egy vörös hajú lánnyal, aki véletlenül úgy néz ki, mint a fiatal Mia Farrow. És van még egy dilije, a húszas évek világa. Ez is megadatik, éjszakánként visszakerül az időben és együtt bulizik Fitzgeraldékkal, Hemingway-el, Dalival, Bunuellel és tettestársaikkal. Adriana (aki Picasso mellett Braque és Hemingway nője is volt) viszont vissza menne a Belle Epoque-ba, a századfordulóra, az aranykorba. Az éppen ott ücsörgő Matisse-ék viszont húznának egyenesen a reneszanszba, hogy együtt festhessenek Michelangelóval.
Woody Allen filmje arról szól, hogy mindenki szívesen lelécelne a maga elviselhetetlen korából, de a múltnak nincs vége. Persze magam se sokat tétováznék, hogy facebook, vagy egy vödör abszint Arthur Rimbaud-val, de ne felejtsük el, ha eszünk egy tányér levest Krúdyval, ő közben visszavágyik azokba az időkbe, amikor még rendes levest lehetett kapni.
A teljes blogposzt a megkésett tapolcai katarzisról és bónuszként a Rumnaplóról itt olvasható »
