A lány, aki „átépítette” magát dzsesszzenésszé

Az MNO megtalálta az egyetlen olyan professzionális dzsesszzenészt, akinek építészdiploma is a kezében van. Jelenleg Ausztriában és Amerikában öregbíti kis hazánk hírnevét.

– Március végén bemutattad Ausztriában a Nameless Love című albumodat. Hogy sikerült a koncert?
– A bemutató március 28-án volt a Wein & Co. Borszaküzletlánc Mariahilfer Strassén lévő koncerttermében. Elővételben elkelt 80 jegy, a helyszínen pedig még váltottak úgy harmincan. Telt ház volt figyelmes közönséggel; meg voltam lepve, és örültem neki. Zenei szempontból is jól sikerült az este, sok pozitív visszajelzést kaptunk.



– Gondolom, volt nálad néhány korong az első albumodból. Fogyott?
– Elég sok CD-t sikerült eladni, az online értékesítés pedig még csak most kezdődik.

– Felkészülés az estére: nappal ücsörgés az építészirodában, este próba a zenészekkel? Hogyan egyezteted össze eredetileg tanult és másodjára választott hivatásodat?
– A helyzet az, hogy két éve parkolópályára tettem az építészetet. Csak a zenei tanulmányaimra, a tanításra, a zenélésre, a gyakorlásra, a komponálásra koncentrálok. A két dolog valóban nagyon nehezen összeegyeztethető, hiszen az építészet rettentő idő- és energiaigényes szakma – a zenélés pedig szintén, amennyiben valaki tényleg professzionális szinten szeretné művelni. Korábban párhuzamosan jártam dzsessztanszakra és építészirodába, de nehéz rajzolás közepén azt mondani, hogy most koncertre vagy órára kell mennem. A bemutatót egyébként egyetlen zenekari próba előzte meg, de a Nameless Love elkészítése egy évig tartott.

– Várjunk! Egyetlen próba?
– Ehhez a fajta zenéhez a próbák számánál sokkal fontosabb, hogy a játék közben létrejöjjön a varázs, a dalok elkezdjenek maguktól élni. Itt vagy stimmel a „kémia”, vagy nem. Ezért annyira fontos nagyon jó zenészekkel játszani.

– Hát igen, jó zenészek… Honnan tud egy dzsesszprojektbe egy építészlány elismert és keresett zenészeket becsábítani?
– A zenekar összeállításában nagy segítségemre volt egy fantasztikus brazil gitáros, Alegre Corrêa, akivel több közös dalunk is hallható a lemezen. Alegrével 2009 őszén ismerkedtem meg egy koncerten, és azóta gyakran találkozunk örömzenélés és dalszerzés céljából. Nagy hatást gyakorolt rám a saját kompozícióim megírásában az ő ösztönös muzikalitása, az a játékosság és alázat, ahogy a dallamokat formálja, hangszereli és játssza. Alegre vetette fel az ötletet 2010 decemberében, hogy rögzítsük a közös szerzeményeinket, illetve az én balladáimat; segített a megfelelő zenészek kiválasztásában és meghívásában is.

– Hogyan fogadták a zenésztársaid, hogy építészként fogtál zenélésbe?
– Dzsesszzenészek között nem ritka, hogy van egy másik szakmájuk is, de végzett építészmérnökkel még nem találkoztam. A legtöbb zenészkolléga a valódi elszántság jeleként értékeli, hogy egy ilyen nehéz egyetemi szak befejezése után váltottam. Manapság azonban a zenészek legtöbbjének legalább ennyire elszántnak kell lennie, nem könnyű ebben a szakmában boldogulni.

– Állandósult a csapat, amit a brazil gitárossal „összetrombitáltatok”?
– Ezt a balladaprogramot szeretném a továbbiakban is a lemezen közreműködő zenészekkel játszani, azonban ez nagy kihívás, mert mindegyikük nagyon elfoglalt és keresett, de minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön.

– Jut eszembe, miért pont Bécs? Építészek és muzsikusok egyaránt nehéz helyzetben vannak itthon. Ehhez van köze?
– Még a Műegyetemen töltött éveim alatt kezdtem kijárni. Egy építészirodában voltam gyakornok; számomra egyértelmű volt, hogy a diploma megszerzése után visszajövök. Egy évig jártam Bécsben konzervatóriumba, majd 2008-ban felvettek a linzi Bruckner Egyetem dzsessztanszakára. Innentől volt egyértelmű, hogy zenélni szeretnék. A mérnöki tanulmányokat egyáltalán nem bánom: megtanultam logikusan gondolkodni, tervezni, problémát elemezni és megoldani, küzdeni, csapatban dolgozni, 48 órán keresztül alvás nélkül rajzolni… szóval csupa értékes dolgot.

– Visszakacsintanál még az építészmunkára?
– Szép lenne, ha a zenei projektek között időnként érdekes feladatokban is részt vehetnék. De nem tudom, ennek jelenleg mennyi esélye van.

Lapozzon tovább!
---- Oldal címe ----

– Lépkedjünk egy kicsit még visszább. A Műegyetem egyike a leginkább időigényes iskoláknak. Hogy sikerült a zenélést összefésülni a 48 órás kényszerű ébrenlétekkel?
– Az egyetem alatt tagja voltam két zenekarnak; jártam az Újpesti Erkel Gyula Zeneiskolába dzsesszének- és zongoraórákra; legalább heti egyszer elmentem úszni – enélkül nem bírta volna a hátam a rajzolást. Utólag visszagondolva ez valóban nem kevés dolog, de valahogy mindenre jutott idő. Megtanultam nagy hatékonysággal dolgozni. És valószínűleg ez volt az a szakasza az eddigi életemnek, amikor a legkevesebbet aludtam.



– Gimiben hogy döntötted el, hogy végül építészkar lesz ebből, nem pedig dzsessztanszak? Vagy akkor már tudtad, hogy az is meglesz előbb-utóbb?
– 17 évesen azon kaptam magam, hogy állandóan az épületek homlokzatait nézem a gimnázium felé sétálva. Beiratkoztam a Műegyetem rajz előkészítőjére, és a döntés ezután magától értetődően jött. Énekórákra az első egyetemi félév alatt kezdtem járni, ezért a zenei egyetem akkor még egyáltalán nem volt kilátásban. Az építészkar vége felé kezdett el foglalkoztatni egy zenei képzés lehetősége, és a gondolat, hogy életem végéig bánnám, ha nem merném megkockáztatni a továbblépést a „nagyon ügyes hobbizenész” szintről.

– A szüleid mit szóltak, hogy annyit zongorázol, „miközben tanulnod kéne”?
– A muzsikálásnak nagyon örültek. Szüleim nagy dzsesszrajongók, és igazából ők voltak, akik kiskoromban ezzel „megfertőztek”. Az egyetem alatt az volt a megállapodás, hogy a zenélés nem mehet a tanulás rovására, és ez nagyjából így is volt. Az építészkart ugyan 6 év alatt fejeztem be az előírt 5 helyett, de ez a 7 és fél éves átlagos tanulmányi időhöz képest gyorsnak számít. Amikor úgy döntöttem, hogy a zenélésből fogok élni, eléggé megijedtek a szüleim, de amikor észrevették, hogy komolyan gondolom és minden követ megmozgatok, hogy ez sikerüljön, pláne még az első gyümölcsök meg is értek, akkor megnyugodtak.

– Milyen előképzettséged van, illetve hogy s mint derült ki, hogy nem szabad elengedni mellőled a zenét?
– 7 éves koromtól, 4 év kihagyásával folyamatosan tanulok zongorázni, az általános iskolában és a gimnáziumban pedig végig énekeltem kórusban. Gyerekkori zenei tanulmányaim egyik legfontosabb elemének tartom, hogy Kodály-módszerrel tanítottak énekelni. A szolmizációnak nap mint nap hasznát veszem, sokszor ezzel a metódussal tanítok én is. Újpesten 4 évig jártam Éliás Gyulához énekórákra, nagy szerepe volt abban, hogy az éneklést igazán megszerettem. A linzi egyetemen kaptam nagyon sok biztatást és megerősítést abban, hogy jó dolgokat csinálok a zenében, és útmutatást arra nézve, hogyan tudok továbbfejlődni. A zene mellett az én döntésem tart, illetve az a szenvedély, amit a legtöbb zenész érez.

– Visszatérve az albumra, eléggé piano hatása van, nem az a tipikus szombat esti bulizene, sokkal inkább meghitt vagy magányos vacsorák aláfestésére ajánlanám.
– Az album hangulatát a dzsesszballadák és bossa novák sajátos sodrása határozza meg. A legtöbb dal az én szerzeményem vagy Alegrével közös kompozíció. Ezeket a dalokat az elmúlt két évben írtam, mindegyik nagyon erősen kötődik egy érzelemhez, egy lelkiállapothoz, a hallgatók tehát egyfajta zenés naplót kapnak a kezükbe. Remélem, hogy célba ér a zene őszintesége, illetve az a szándék, hogy a dallamokat, dalokat úgy próbáltuk eljátszani, hogy nem több és nem kevesebb hangot szólaltattunk meg, mint amennyi éppen szükséges a zene életre keltéséhez.

– Naplóírás… Ilyen egyszerűen is komponálsz? Csak kinyitod a „könyvet”, és folynak bele a melódiák, verssorok?
– Többnyire nagyon emocionálisan viszonyulok a zeneszerzéshez. Eszembe jut egy téma, egy dallamfoszlány, és megpróbálom előcsalogatni a tudatalattimból. Ez valóban többszöri nekiülésre valósul meg, egy dalon néha egy hétig is gondolkodom, és egyszerre olykor csak pár ütemet írok le. A szöveg többnyire a dallammal együtt születik meg, de vázlatosan teljesen biztosan készen van, mire a dallam és a harmóniák elkészülnek.



– Áruld el, melyik a kedvenced a tizenegy dal közül!
– Nehéz kérdés. Talán az Alegrével együtt komponált Awakening.

– És a Felülről fúj az őszi szél népdalfeldolgozás? Hogyan ízlett a Gulasch odakint? Kapnak még a magyar konyhából, vagy egyszeri próbálkozás marad?
– Mindenkinek nagyon tetszett. A magyar nyelv nagyon egzotikusan cseng a nem magyar anyanyelvű hallgatóságnak. Egy pár másik népdallal is foglalkoztam már, mert nagyon szépnek tartom őket, és az is érdekel, hogyan lehet ezeket a régi motívumokat új hangzásvilágba ágyazni.

– Elegendő alkalmad adódik koncertezni?
– Fix helyem nincs, ahol állandó rendszerességgel fellépnék, de szeretek kicsi, akusztikus formációkkal játszani hangulatos bárokban vagy más helyeken. Adtam már koncertet vasárnap délután a barátaim tetőteraszán, múlt hónapban pedig egy bicikliműhelyben. Ha a kiszemelt térnek jó a kisugárzása és az akusztikája, az már elég ahhoz, hogy ideális koncerthelyszín váljon belőle. Persze a célom a versenyzongorás, jó nevű klubokba bejutni, az viszont sehol sem könnyű.

– Itthon hallhatunk-e valamikor?
-Nagyon remélem, hogy már nyáron – egy gitárossal duóban –, aztán pedig és ősszel és télen is, a teljes zenekarral.