A Balázs Béla-díjas filmrendezőt rövid, súlyos betegség után Budapesten érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
Filmes pályája kezdetén komédiák rendezőjeként volt ismert. Első önálló rendezése a Mindenki ártatlan? című vígjáték volt 1961-ben, ezt követte 1963-ban a Meztelen diplomata, Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének feldolgozása.
Még filmfőiskolás korában határozta el, hogy vígjátékokat rendez – alkatilag vonzódott a műfajhoz. A hatvanas évek társadalmi jelenségei, amelyek a vígjátéki témákat adták, azonban a szatirikus megoldások felé vonzották a rendezőt. Ám a szatíra egyre inkább ellenőrzött műfajjá vált, a valós helyzeteket a magyar filmesek olyan beállításban mutatták be, amelyek a társadalom röhejét váltották ki – és a humortalan hatalom nemtetszését. Palásthy György legutolsó vidám filmje, Az örökös (1969) kapcsán találkozott a cenzúrával: a film befejező részét a bemutatás érdekében újra kellett forgatnia.
Ekkor váltott a családi film műfajára. Talán abban a reményben is, hogy a politika beleszólásának legkisebb kockázata a gyerekfilmeknél adódik. Ám a magyar családok állapotának felmutatása nem minden esetben járt megjegyzés nélkül az illetékes minisztérium részéről.
Több gyerekfilmmel a társadalomba való beilleszkedést, a szülő-gyerek kapcsolat témáját vetette fel, hőseit többször a csoda segíti, de a gyerekeknek azt is megmutatta, az élet nem csupa vidámság: amikor elveszítenek egy féltett tárgyat, egy kedves állatot, elveszítik a szeretett nagyszülőt. És nem minden sikerülhet úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltük.
Palásthy György első gyerekfilmje, a Varázsló (1969) azt próbálta sugallni, hogy igenis vannak csodák − a gyerek szemében minden hétköznapi jelenség csoda. A következő film, a Hahó, Öcsi! (1970) elgondolása: kopottas valóságunk mégiscsak színes, meg kell mutatni, az életben mennyi színt érdemes észrevenni. Ha egy gyerek megáll az utca sarkán, látszólag nem csinál semmit, csak a levegőbe bámul üres tekintettel, az a gyerek nem unatkozik, hanem valami olyasmit néz, amit a fásult felnőtt már nem láthat meg.
Az Égig érő fű (1976) című filmben egy gyerek veszi észre, hogyan lehet megteremteni a boldog öregség környezetének lehetőségét. A Tótágas című musicalben (1978) a gyerekek egy nap arra ébrednek, hogy a szülők elmenekültek a városból, mert nem bírtak csemetéikkel. Ott vannak egyedül a gyerekek, és mindent maguknak kell megoldaniuk, ami korábban a szülők feladata volt. A Szeleburdi vakáció (1987) című filmben óriási lelkesedéssel és erőfeszítéssel a gyerekek egy hajót bocsátanak vízre. Szenzációs kaland, a hajó végül mégis elsüllyed. A tanulság: azok a csalódások, amelyek az életben várnak ránk, elviselhetők, túlélhetők, a kapcsolataink ugyanúgy megmaradhatnak. A családok összetartó ereje nemcsak a szép emlékek, hanem a közös veszteségek is lehetnek.
A Szeleburdi vakáció után sok évvel készítette el Páskándi Géza meseregényéből utolsó gyermekfilmjét, a Szalmabábuk lázadását (2001). A köztes időben nem készült gyermekfilm Magyarországon – és utána még sok évig. Retúr című filmjében (1996) színésznagyságokkal mutatta be a nyugdíjasok mellőzöttségét, méltóságát.
Sok generáció nőtt fel értelmes, kedves történetein. Hiányozni fog.
