Második hete tart Az éhezők viadala töretlen sikere a világ mozijaiban, Magyarországon is. Az USA-ban 248 millió dolláros (világszerte 362 milliós) bevételével már most az Alkonyat sorozat legnagyobb kihívójának tekintett film új fejőstehene lehet a hollywoodi filmgyártásnak. Bár Az éhezők viadalába kódolva volt a siker, a gyártó Lionsgate stúdió óvatosan a mozi fogadtatásától tette függővé a további részek elkészítését.
A connecticuti születésű Suzanne Collins 2008-ban jelentette meg Az éhezők viadala című regényét, amelynek két folytatásával, a Futótűzzel és a Kiválaszottal jó érzékkel szólította meg a fiatalokat. A bestseller-listákat hetekig uraló, milliós példányszámban értékesített könyvek fókuszában egy jövőben játszódó Amerika fiataljai állnak, akik egy autoriter társadalomban, diktatórikus körülmények között élnek, s tévénézők milliói előtt kell halálos játszmát vívniuk.
Az éhezők viadala persze nem fedezi fel a meleg vizet, de ezt nem is állítja. A történetben messziről akad némi kritikai attitűd – persze az eddigi tinifilmekhez képest óriási mélységei vannak – , de azért alapvetően a klasszikus romantikus hangszerelés, valamint a halálos játék az igazán hangsúlyos. A két és fél órás filmben az expozíció például túlzottan elnyújtott, amennyiben a regényben ez indokolt felvezetés, megfelelő jellemábrázolással és karakterépítéssel, itt mégis csak valamiféle suta késleltetés a beharangozott élethalálharchoz. A kiválasztás folyamata, a szereplők megismerése lehet a cél, de egészen a felkészülés képsoráig a néző akaratlanul is úgy érzi, lopják az idejét. A sematikus cselekményvezetés miatt ugyanis nyilvánvalóan kiderül, ki lesz a legnagyobb ellenfél, ki a szimpatikus tömegarc, s érzelmi húrok is megpendülnek, miközben mindent és mindvégig a protagonista szemszögéből látunk. Utóbbit Jennifer Lawrence alakítja, aki már A hallgatás törvényében is bizonyította, korosztálya egyik legtehetségesebbje, ráadásul egy húszévesen kapott Oscar-jelöléssel már nem kell agyonidegeskednie magát a karrierjét illetően. Az éhezők viadalát uralja, minden pillanatban érte aggódunk, vele vagyunk, s mellette még látványosabban háttérbe szorul a hősszerelmes Josh Hutcherson – akit egyébként korábbi dolgaiból szeretünk, itt viszont nem túl meggyőzően téblábol a vásznon.
Amikor elkezdődik a tévéshow, Stanley Tucci kikarikírozott műsorvezetői virtuozitása, s előtérbe kerül a jövő divatdiktátorának popkulturális agyrém világa, kezd igazán atmoszferikussá válni a film. A lényeg mégis maga a csata, amikor tizenkét fiú és lány kezdi el egymást gyilkolni. Láttunk már ilyet, a távol-keleti Battle Royalban, de maga az embervadászat aktusa ismerős lehet számos filmből. Ezúttal a legfőbb kihívás Gary Ross rendező számára egyértelműen az volt, hogy korhatáron belül tartsa a mozit, vagyis a mészárlásokat ennek megfelelő mértékig, megfelelő vizualitással mutassa – mégiscsak kiskorúak ölnek kiskorúakat. A rendezőként tizenöt év alatt mindössze (a Pleasantville és a Vágta után) harmadik játékfilmjét készítő Ross maximális profizmussal oldja meg feladatát, az izgalmas suspense szakaszban látványosak a leszámolások, ötletesek és változatosak a jelenetek, itt sikerül a legjobban megfogni a könyv hangulatát. A nézőt még a nyilvánvaló lezárás sem zavarja, izgul, amikor izgulnia kell. Egyedül talán a tévé szereposztó hatalma, a médiakritika kaphatott volna több hangsúlyt, valahogy nincs kellőképpen érzékeltetve, hogy végső soron a nézettségért készítették el ezt a tévés valóságshow-t, amely valamiféle aberrált Big Brother a jövőben, s jelzi, hogy ha a tévézés ezen az úton halad tovább, sok jóra nem számíthatunk.
Az éhezők viadala pillanatok alatt vált igazi tinikedvenccé, s biztosítja a következő két év nagy kasszasikerét (ha a harmadik részt netán új szokás szerint két epizódra bontanák, akkor három évre). Ez egyúttal a tinifilmek új generációját indíthatja el egy evolúciós úton, ahol túllépünk a gyerekcsínyek és infantilis történetek világán, előre a felnőtté válás véres és alternatív irányába.
