Akadt egy-két banda, amelyet szívesen hallgattam akkoriban: a Nirvana vagy éppen a Pearl Jam megkerülhetetlen volt. Sokakat neveztek grunge-zenekarnak, mert abban volt a nagy lóvé. Visszanézve vicces, hogy mindenki kötelezően „szakadt” és „depressziós” volt; olyan szomorkásan nézett az összes, amúgy pillanatok alatt lemezmilliomossá vált arc, hogy a gyanútlan szemlélő tényleg megsajnálta őket. Na, ennek a nagy össznépi sírásnak a végére tett pontot a kilencvenes évek elején egy metamorfózison átesett zenekar, amely végül is Korn néven helyezte új alapokra metálzenét. Hála nekik ezért.
Ross Robinson papa dirigálta az első (meg amúgy a második) lemez felvételéit. Dicséretére legyen mondva, hogy ez a mély és vastag hangzás még manapság is üt. A Jonathan Davis hangjával megerősített banda az első – Korn címet viselő – lemezére tizenkét dalt pakolt fel. Ezek egyenként is mázsás súlyúak, összességében pedig olyan érzetet keltenek az emberben még ma is, mintha nagyon lassan, de mégis megállíthatatlanul közeledne az a bizonyos soktonnás dízelmozdony.
Senki ne várjon Slayer-gyorsaságú szerzeményeket. Éppen ellenkezőleg: sem a dalok sebessége, sem komplexitása nem emlékeztet az „igazi” metál zenekarok őrületeire. Lassan, megfontoltan vezetik elő a dalokat, szépen kihasználva a szupermélyre hangolt hangszerek adta lehetőségeket. A dalszerkezetek sem tartogatnak semmi újat, nincs túlvariálva a dolog: főleg az E és az F hangok dominálnak – melyek már egy alig pár éve pengető kezdő gitárosnak sem okozhatnak nagy gondot, hacsak nincsen botkeze –, a riffek megjegyezhetőek. Ugyanakkor a gitárosok nagyon szépen kiegészítik egymást, a cincogás vagy éppen a jól kitalált dallamok mindig éppen ott vannak, ahol a dalszerkezet megkívánja.
A lemez a Blind című csapással indul, amelynek kezdő riffje azóta is etalon. Érdemes végighallgatni a lemezt; az ének egyszerre dühös és agresszív, senkit sem hagy hidegen. A Daddy című nóta fel lett turbózva Jonathan sírásával, melyet szépen meghallgathatunk a lemezen is. Na igen, hogy ebben mennyi volt a PR, az sosem derül ki. Talán nem is fontos.
Lehet utálni és szeretni is ezt a zenekart, és tény az is, hogy mára – nekem legalábbis – túlságosan nagy sztárok lettek. A harmadik lemezig figyeltem őket komolyabban, ami utána következett, nem fogott meg, hiába zseniális zenészek. Ennek ellenére ma is több van bennük, mint a legtöbb metálzenekarnak nevezett, összeeszkábált formációban valaha is lesz.
A sorozat korábbi cikkei itt olvashatók.
